Kosztolányi Dezső: - Csáth Gézának -

Te sohase-jövő és sohase-beszélő,
Várlak ma is, halott, e hosszú és a késő,
Bús éjszakán.

Mert mészfehéren ég távolban a hegyoldal,
S befestve a falam a bandzsal, csorba holddal
Oly halavány.

Nem kell-e szólnod, mondd? Nincs semmi hír amonnan,
Hol fejfa és kereszt elvész a sűrű lombban
És sír a táj?

Én tudtam, hogy közöny s merev csönd van az éjben,
De hogy ilyen soká tart azt most meg nem értem
És fájva fáj.

Alvó, emeld lassan nehéz és hosszú pillád
S a végtelen felé táguló nagy pupillád
Szögezd felém.

Most a palicsi tó úgy fénylik, mint az ólom
És a beléndeken s a vad farkasbogyókon
Alszik a fény.

Ah jól siess. Szíved még egyszer megszakad tán,
Ha hosszan bolygasz a cyrillbetűs Szabadkán
S nem értenek.

És űznek majd tovább idegen, bús hazádban,
Zsákutcán és közön, ideges és hazátlan
Kisértetet.

Itt nyiss be csöndesen. Isméred a kilincsem,
Tudod, hogy portámon és a szívembe nincsen
Semmi gonosz.

Mert nem feledtelek. A fülledt estbe úszó,
Ablakból fölsíró, homályos hegedűszó
Eszembe hoz.

Így látlak mindíg én, édes, fiatal orvos,
Fehér köpenyben, a kavicsos és porondos
Kertudvaron.

De jőjj akárhogy is. Vérrel, sárral, te lélek,
Férgek gyűrűivel. Ha a láttodra félek,
Eltagadom.

Szemedbe bámulok és csellel kényszerítem
Kezedbe a kezem és a szívedre szívem,
Ha nem merem.

Igen, elédmegyek és régi orvosomnak
Csuklóm odanyújtom, hogy vizsgáld meg mint szoktad,
Ütőerem.

Oly jó az, aki ad s te élted odaadtad,
Angyali gyilkosa nődnek s tennen-magadnak,
Szelid barát,

Ki végtelent ittál s a lelked égre lázadt,
Majd összetörted a tébolyok és a lázak
Szent poharát.

Lásd, itt leülhetnél. Nincs bontva még az asztal,
Kávé, dohány és rum vár mérgező malaszttal
S a múlt, a csend.

Halkan beszélgetnénk. Elmondanám, mi történt,
S fölfedném szótalan a fájó, néma örvényt,
A névtelent.

Síró Hungáriánk ma porban fekszik árván,
Fölötte az átok, mint fekete szivárvány.
Gyászt bontogat.

Anyáink, húgaink járulnának elébed,
Kik éhesen rágják, elfáradott cselédek,
A csontokat.

Jaj, megmutatnám én a szívem is, e szörnyet,
Mely nappal céltalan halott vágyakra görnyed
S éjszaka sír.

Mert életem felén nem is vagyok, de látszom,
S reggel, ha öltözöm, csak játszom, egyre játszom
És vár a sír.

Ó vad szerelmese az őrült morfiumnak
Adj ágyat most nekem és az éjféli búmnak,
Akár a pap

Kérlek kiáltozván és íróasztalomra
Fantasztikus lázban görbedek lehajolva,
Hogy hívjalak.

Hisz a semmit tudod, gazdag, végzett, hatalmas,
Ki célhoz értél már, kell, hogy valamit adhass
Annak, ki él 

S álomtalan éjjel kétségbeesve vár rád,
A multnak koldusa és százszorosan árvább
A semminél.

Te a halálé vagy, zarándoka az árnynak,
Ki bátran indultál, kapudat megtaláltad
Az éj felé.

De én, jaj, itt vagyok a fényben és hitetlen
Feledve önmagam, jajokba fúlva lettem
Az életé.