Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Kosztolányi Dezső: - A Csáth Géza - (- Csáth Gézának - Olasz nyelven)

Kosztolányi Dezső portréja

- Csáth Gézának - (Magyar)

Te sohase-jövő és sohase-beszélő,
Várlak ma is, halott, e hosszú és a késő,
Bús éjszakán.

Mert mészfehéren ég távolban a hegyoldal,
S befestve a falam a bandzsal, csorba holddal
Oly halavány.

Nem kell-e szólnod, mondd? Nincs semmi hír amonnan,
Hol fejfa és kereszt elvész a sűrű lombban
És sír a táj?

Én tudtam, hogy közöny s merev csönd van az éjben,
De hogy ilyen soká tart azt most meg nem értem
És fájva fáj.

Alvó, emeld lassan nehéz és hosszú pillád
S a végtelen felé táguló nagy pupillád
Szögezd felém.

Most a palicsi tó úgy fénylik, mint az ólom
És a beléndeken s a vad farkasbogyókon
Alszik a fény.

Ah jól siess. Szíved még egyszer megszakad tán,
Ha hosszan bolygasz a cyrillbetűs Szabadkán
S nem értenek.

És űznek majd tovább idegen, bús hazádban,
Zsákutcán és közön, ideges és hazátlan
Kisértetet.

Itt nyiss be csöndesen. Isméred a kilincsem,
Tudod, hogy portámon és a szívembe nincsen
Semmi gonosz.

Mert nem feledtelek. A fülledt estbe úszó,
Ablakból fölsíró, homályos hegedűszó
Eszembe hoz.

Így látlak mindíg én, édes, fiatal orvos,
Fehér köpenyben, a kavicsos és porondos
Kertudvaron.

De jőjj akárhogy is. Vérrel, sárral, te lélek,
Férgek gyűrűivel. Ha a láttodra félek,
Eltagadom.

Szemedbe bámulok és csellel kényszerítem
Kezedbe a kezem és a szívedre szívem,
Ha nem merem.

Igen, elédmegyek és régi orvosomnak
Csuklóm odanyújtom, hogy vizsgáld meg mint szoktad,
Ütőerem.

Oly jó az, aki ad s te élted odaadtad,
Angyali gyilkosa nődnek s tennen-magadnak,
Szelid barát,

Ki végtelent ittál s a lelked égre lázadt,
Majd összetörted a tébolyok és a lázak
Szent poharát.

Lásd, itt leülhetnél. Nincs bontva még az asztal,
Kávé, dohány és rum vár mérgező malaszttal
S a múlt, a csend.

Halkan beszélgetnénk. Elmondanám, mi történt,
S fölfedném szótalan a fájó, néma örvényt,
A névtelent.

Síró Hungáriánk ma porban fekszik árván,
Fölötte az átok, mint fekete szivárvány.
Gyászt bontogat.

Anyáink, húgaink járulnának elébed,
Kik éhesen rágják, elfáradott cselédek,
A csontokat.

Jaj, megmutatnám én a szívem is, e szörnyet,
Mely nappal céltalan halott vágyakra görnyed
S éjszaka sír.

Mert életem felén nem is vagyok, de látszom,
S reggel, ha öltözöm, csak játszom, egyre játszom
És vár a sír.

Ó vad szerelmese az őrült morfiumnak
Adj ágyat most nekem és az éjféli búmnak,
Akár a pap

Kérlek kiáltozván és íróasztalomra
Fantasztikus lázban görbedek lehajolva,
Hogy hívjalak.

Hisz a semmit tudod, gazdag, végzett, hatalmas,
Ki célhoz értél már, kell, hogy valamit adhass
Annak, ki él 

S álomtalan éjjel kétségbeesve vár rád,
A multnak koldusa és százszorosan árvább
A semminél.

Te a halálé vagy, zarándoka az árnynak,
Ki bátran indultál, kapudat megtaláltad
Az éj felé.

De én, jaj, itt vagyok a fényben és hitetlen
Feledve önmagam, jajokba fúlva lettem
Az életé.



FeltöltőCikos Ibolja
Az idézet forrásahttps://epa.oszk.hu/

- A Csáth Géza - (Olasz)

Tu, che non vieni mai, non pronunci mai una parola,
Anch’oggi t’attendo, morto, in questa mesta 
Notte tarda.
 
Perché il pendio del monte arde biancastro in lontananza,
E la mia parete, dipinta dalla luna strabica, sbrecciata,
È così pallida.
 
Di’, non dovresti parlarmi? Di là, da dove non arriva alcuna Notizia, dove lapidi e croci si perdono nella chioma fitta
E il paesaggio piange?
 
Sapevo, che nella notte regna l’apatia e silenzio rigido,
Ma che duri così a lungo or’ non lo comprendo,
E dolendo mi duole.
 
Dormiente, solleva adagio le tue ciglia lunghe
E pesanti, fissa su di me le tue grandi pupille
Verso l’infinito dilatate.
 
Ora il lago di Palić, come se fosse di piombo, brilla,
E sui giusquiami e sulle bacche della belladonna
La luce dorme.
 
Affrettati. Forse il tuo cuore si spezzerà ancor’, di nuovo,
Se continui vagare in questa Subotica cirillica a lungo,
E nessuno ti comprende.
 
E continueranno ad inseguirti nella tua patria estranea e mesta, nelle vie senza uscita, nelle stradine, fantasma
Irrequieto senza patria.
 
Apri tranquillamente la mia porta. Conosci la sua maniglia,
Lo sai, che in casa mia e nel mio cuore non dimora
Alcun male.
 
Perché io non t’ho dimenticato. Il suono fievole del violino, che nelle sere afose s’insinua dalla finestra, ti richiama
Alla mia mente.
 
E così, che ti vedo sempre, giovane e amabile dottore,
In camice bianco, nel giardino sabbioso e ciottoloso
Del cortile.
 
Vieni in qualunque modo. Col sangue, col fango, anima,
Con gli anelli dei vermi. E se alla tua vista avrò paura,
Cercherò di negare.
 
Ti fisserò negli occhi e se dovesse mancarmi il coraggio,
Costringerò con un tranello la mia mano nella tua,
Mio cuore sul tuo cuore.
 
Sì, ti verrò incontro e porgerò il polso al mio dottore
D’un tempo, per far’ esaminare la mia arteria,
Come usavi farlo.
 
È così benevole, per chi dona e tu la tua vita avevi donato,
Assassino angelico della propria donna, e di te stesso,
Amico gentile
 
Che beveva l’infinito, la tua anima si ribellava
Al cielo, dopodiché hai distrutto la sacra coppa della
Febbre e del furore.
 
Vedi, qui puoi riposarti. Il tavolo è ancora approntato,
Con la sua grazia avvelenante t’attende il caffè, tabacco,
Rum, il passato e la quiete.
 
Potremmo conversare in silenzio. Ti racconterei quel
Ch’è successo, e ti rivelerei il vortice muto e dolente,
L’innominabile.
 
La nostra Ungheria giace orfana nella polvere,
È come un arcobaleno nero, su di lei incombe
La maledizione del lutto.
 
Nostre madri, nostre sorelle verrebbero al tuo cospetto, Serve affaticate, coloro, che affamate
Masticano l’osso.
 
Oh, ti mostrerei anche il mio cuore, questo mostro,
Che di giorno s’incurva sui vani desideri morti
E di notte piange.
 
Perché a metà della mia vita non son giunto, anche se sembra, al mattino quando mi vesto, non faccio altro che Giocare, e la tomba m’attende.
 
O, amante pazzo della morfina allucinante, concedi a me
E alla mia mestizia di mezzanotte un letto, come
Se fossi un prete
 
Ti prego gridando a capo chino sulla mia scrivania,
Piegato da una febbre visionaria,
Per evocarti.
 
Tanto il niente conosci già, ricco, realizzato, potente,
Tu, che hai raggiunto il tuo obiettivo, devi lasciare
Qualcosa al vivente
 
Che di notte disperata senza sogni ti sta aspettando,
Mendicante del passato e cento volte più orfano
Di niente.
 
Tu appartieni alla morte, pellegrino dell’ombra,
Ti sei avviato audacemente, hai trovato la tua porta
Verso la tenebra.
 
Ma, ahimè, io sono qui nella luce e incredulo
Dimentico di me stesso, e dai lamenti sommerso,
Nato alla vita.



FeltöltőCikos Ibolja
Az idézet forrásasaját

minimap