Kosztolányi Dezső: Siamo in sessanta nella scuola. (Az iskolában hatvanan vagyunk. Olasz nyelven)

Az iskolában hatvanan vagyunk.

Szilaj legénykék. Picik és nagyok,
s e hatvan ember furcsa zavarában
a sok között most én is egy vagyok.
Ez más, mint otthon. Festékszag, padok,
a fekete táblácska és a kréta,
a szivacs hideg, vizes illata,
az udvaron a szilfa vén árnyéka,
s a kapunál - az arcom nézi tán? -
egy idegen és merev tulipán.

Ez más, mint otthon. Bús komédia,
lélekzet-visszafojtva, félve nézem,
hatvan picike fej egyszerre int,
s egyszerre pislant százhúsz kis verébszem.
Hatvan picike, fürge szív dobog,
hatvan kis ember, mennyi sok gyerek.
Amerre nézek, mint egy rengeteg,
kezek, kezek és újra csak kezek.
Mint kócbabácskák a török bazárba,
egy hűs terembe csöndesen bezárva,
az orruk, a fülük, mint az enyém,
s a feje is olyan mindenkinek.
Mivégre ez a sok fej, kéz, fül, orr,
sokszor csodálva kérdezem: minek?

Siamo in sessanta nella scuola.
Ragazzini indomiti. Piccoli e grandi,
e nel mezzo di questa strana confusione di sessanta
uomini, tra i tanti, anch’io sono uno dei tanti.
Quest’è un’altra cosa, diversa da casa. Odore
di pittura, panchine, la lavagnetta nera e il gessetto,
l’odore freddo e umido della spugna.
nel cortile l’ombra vecchia dell’olmo,
presso il cancello – forse guarda il mio viso? –
un tulipano estraneo e severo.
 
Quest’è un’altra cosa, diversa da casa. Commedia mesta,
guardo col timore, col respiro trattenuto,
sessanta testoline piccole annuiscono assieme,  
e centoventi occhietti di passerotto battono assieme le ciglia.
Battono sessanta piccoli, vivaci cuori,  
sessanta piccoli uomini, tanti - tanti bambini.
Ovunque io guardi, è come una marea,
mani, mani, e ancora sempre solo mani.
Come in un bazar turco le bambole di pezza,
rinchiusi silenziosamente in un aula fresca,
le loro nasi, le orecchie, son come i miei,
e anche le teste di tutti son come la mia.
A quale scopo tutte queste teste, mani, orecchie, nasi,
a volte lo domando meravigliandomi: a quale scopo?