Boldog, szomorú dal (Magyar)
Van már kenyerem, borom is van, van gyermekem és feleségem. Szívem minek is szomorítsam? Van mindig elég eleségem. Van kertem, a kertre rogyó fák suttogva hajolnak utamra, és benn a dió, mogyoró, mák terhétől öregbül a kamra. Van egyszerü, jó takaróm is, telefonom, úti bőröndöm, van jó-szivű jót-akaróm is, s nem kell kegyekért könyörögnöm. Nem többet az egykori köd-kép, részegje a ködnek, a könnynek, ha néha magam köszönök még, már sokszor előre köszönnek. Van villanyom, izzik a villany, tárcám van igaz színezüstből, tollam, ceruzám vigan illan, szájamban öreg pipa füstöl. Fürdő van, üdíteni testem, langy téa beteg idegemnek, ha járok a bús Budapesten, nem tudnak egész idegennek. Mit eldalolok, az a bánat könnyekbe borít nem egy orcát, és énekes ifjú fiának vall engem a vén Magyarország. De néha megállok az éjen, gyötrődve, halálba hanyatlón, úgy ásom a kincset a mélyen, a kincset, a régit, a padlón, mint lázbeteg, aki föleszmél, álmát hüvelyezve, zavartan, kezem kotorászva keresgél, hogy jaj, valaha mit akartam. Mert nincs meg a kincs, mire vágytam, a kincs, amiért porig égtem. Itthon vagyok itt e világban, s már nem vagyok otthon az égben. Kiadó | Kosztolányi Dezső összes versei. Osiris Klasszikusok, Osiris Kiadó, 2000 |
Az idézet forrása | . |
|
Pago, triste canto (Olasz)
Ho già pane, ho vino pure, ho prole e anche coniuge. Perché affliggere mio cuore? Ho sempre qualcosa da sfamarmi. Ho giardino, addosso alberi piegati si chinano frusciando sulla mia via e dentro la dispensa s’avanza negli anni che è piena di noci, avellane, papaveri. Ho anche una semplice, buona coltre, un telefono, un bagaglio per viaggiare. Ho anche un benefattore di buon cuore e non devo supplicare alcun favore. Non c’è più l’ombra opaca di altri istanti, né l’uomo ebbro di nebbia e di pianti, se io rivolgo il saluto persino raramente molte volte nel saluto mi precede già la gente. Ho la luce elettrica che lumeggia rovente, ho un portatabacco di puro argento, i miei penna e lapis solcano con scatto contento, la vecchia pipa tra le mie labbra spande fumo. C’è un bagno per refrigerare mio corpo, e quando passo a Budapest resa triste del tutto ignoto non mi guarda la gente. È la tristezza quello che canto che con lacrime avvolge non solo un volto e la vecchia Ungheria mi riconosce come un suo giovine figlio cantatore. Ma qualche volta mi fermo la notte tormentando, declinando verso la morte, così scavo il tesoro nel fondo, il tesoro, quel vecchio, sul pavimento come un malato febbricitante che torna a sé sbrogliandosi dal suo sogno, turbato, la mia mano cerca frugando: ahimè, già, una volta che cosa ho agognato? Perché non c’è il tesoro che ho anelato, il tesoro per cui fino alle ceneri mi son bruciato. Sono a casa qui, in questo mondo terrestre e non sono già a casa nella volta celeste.
Feltöltő | P. T. |
Az idézet forrása | http://mek.oszk.hu |
|