Kosztolányi Dezső: Erdőben

Ti hűs tetők, te zöldes enyhe éjjel

boruljatok vérző szivemre le.

És részegits meg párás, gőzölő föld

s te márciusnak fűszeres szele.

Legyezzétek ti könnyüszárnyu szellők

a téli bútól bágyadt arcomat,

az ébredő tavasz örömdalában

ernyedjen el a fáradt gondolat.

A rét aranyzöld bársonyára omlik

hullámzatos, sötét hajam.

S én hallgatom fáradt szivem verését

merengve mélán, gondtalan.

Ajkam meredt, fáradt szemem lecsuklik,

elbágyadok és meg se moccanok.

S a szél lábbújjhegyen jő nézni erre,

hogy élek-e? - s fekszem, mint egy halott.