Kosztolányi Dezső: Erdőben

Ti hűs tetők, te zöldes enyhe éjjel

boruljatok vérző szivemre le.

És részegits meg párás, gőzölő föld

s te márciusnak fűszeres szele.

Legyezzétek ti könnyüszárnyu szellők

a téli bútól bágyadt arcomat,

az ébredő tavasz örömdalában

ernyedjen el a fáradt gondolat.

A rét aranyzöld bársonyára omlik

hullámzatos, sötét hajam.

S én hallgatom fáradt szivem verését

merengve mélán, gondtalan.

Ajkam meredt, fáradt szemem lecsuklik,

elbágyadok és meg se moccanok.

S a szél lábbújjhegyen jő nézni erre,

hogy élek-e? - s fekszem, mint egy halott.

Ihr kühle Dächer, du grünlich zarte Nacht

beugt euch über meinem blutenden Herz,

und berausch mich, du feucht dämpfende Erde

und du, der würzige Wind der Monat März.

Bitte fächelt ihr leicht fliegenden Brisen

meinen, vom Winter Harm mattes Gesicht,

im freudigen Erwachen dem Frühlingslied,

das endlich der müde Gedanke entwich.

Auf der grüngoldiger samtigen Wiese

ruhte jetzt mein wellendes dunkles Haar,

und ich lausche meiner müden Herzens schlag

verträumt,  melancholisch nehme es wahr.

Meine Lippen sind starr, die Augen geschlossen

bin matt, und mache keine Bewegung,

und der Wind auf Zehenspitzen schleicht sich an

ob ich noch leb‘?– ’d lieg hier ohne Regung.