Kosztolányi Dezső: Magánbeszéd

Az életet szerettem. Azt, ami lüktet,
azt, ami vágtat a vér rohamán.
És szíveket gyűjtöttem. Elhanyatló,
kedves főket, jó aggok kékerű,
áldott kezét, kisgyermekek csodás,
seprős-pillájú, bűvös szemeit.
Mostan természetesen kiabálok,
izgága dühvel csapdosom üres
kezem. Jaj, jaj, én eszelős
gyűjtő, felsült, rossz üzletember,
nagyralátó fajankó, mit műveltem?
Gyűjtöttem volna inkább szívtelen,
durva követ, goromba vasércet,
halomba rakva, mind-mind itt maradna
vigyázva elfogyó életem hideg
vigyorral, mint zsugorit az arany.
De megvesztem azért, mi elveszendő,
imádtam én a legtöbbet, mi széthull
s romlandóbb, mint a málna, vagy a hal.