Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Kozák Mari: Villamoson

Kozák Mari portréja

Villamoson (Magyar)

A villamos hangos robogással szaladt a végállomás felé, a nénike összeszorított szájjal, egymásba kapaszkodó ujjakkal ült. Kicsit előre hajolt, megigazította ölében táskáját, majd kitekintett az ablakon, és nagyra nyitotta száját, hang nem jött ki torkán, majd becsukta, és próbált felállni.

Kicsit mókás volt, ahogy előre, majd hátra billent. Nem nevetett rajta senki, igaz figyelemre sem méltatták. Valamit súgott táskájának, majd belebújtatta kezét, s míg húzta ki, ide-oda figyelt. A háta mögött ültem, nem láttam mindent, de annyi éppen elég volt ahhoz, hogy észrevegyem a táskában kuporgó cicát. Fekete fejecskéjén hófehér folt, és nyakán egy kézzel horgolt sál.

A nénike még néhányszor bekukkantott a cipzár melletti résen, majd egy pillanatra behunyta szemét. Éppen csak annyi időre, hogy ne lássa azt a nagydarab férfit, aki fellépett a peronra, és leült vele szemben. Arcán a tegnapi fáradtság mellett, egyhetes borosta ült, a mosoly már régen magára hagyta, szemében valami azért-sem bujkált. A kis öreg kinyitotta szemét, majd hirtelen lesütötte, és összerezzent.

Valahogy olyan rossz érzésem támadt, de mit tehetnék - gondoltam - ha szól valamit, majd igyekszem hamar leszállni. Aztán, ahogy ezt végig gondoltam, abban a pillanatban, meg is szidtam magam. Nem leszállni kell - de segíteni.

Eddig jutottam, mikor a majdnem rossz arc közelebb hajolt a nénikéhez, majd súgott neki valamit.

Na, most, most, - ijedtem meg – talán olyat mond, amit nem kellene.

Aztán azt hittem, nem jól látom, amit láttam. A kis öregasszony ajkán egy halvány mosoly ébredt, majd egyre szélesebb lett, és végül apró, de annál hangosabb nevetés bukott ki ajkai közül. Kezét a szája elé emelte, de már nem tudta leállítani a jókedvet. Nevetett, és finom kis ujjai megérintették a férfi lapátnagyságú kezét, onnan tenyerébe kéredzkedtek, és ott is maradtak.

Majd horgolok a maga kis cicájának is ilyen sálat – mondta gurgulázó hangon. Tudok ám, ruhácskát, és kabátot is.

Majd viszek egy gombolyag fonalat – szólt hátra a férfi – miközben a leszálláshoz készülődött.

Nem kell, van sok – nevette ki a szavakat anyó, és megsimogatta a táskába rejtett cicát.

Látod – suttogta az aprócska jószágnak – látod, néha ami csúf, az a legszebb.

A villamos megállt, a rossz arc leszállt, majd öklét az ablakhoz nyomta, oda ahol a nénike homloka volt, és az üvegen át, megsimította. Ügyetlenül, esetlenül tette, mégis annyi jóság sugárzott arcáról, amennyi bele sem fért abba a nagy tenyérbe.

Ami csúf, néha az a legszebb – mondtam ki hangosan a szavakat. Milyen jó lenne, ha nem ítélkeznénk anélkül, hogy meglátnánk valakiben a szépet.

Elszégyelltem magam az első gondolataim miatt, hiszen hittem a látszatnak, anélkül, hogy figyeltem volna a lélekre.



FeltöltőN.Ullrich Katalin
Az idézet forrásaa szerző

On The Tram (Angol)

The tram rushed towards the terminal with a loud noise, the little old woman was sitting tight-lipped, her hands folded. She stooped a bit, put the bag on her lap, looked out of the window, then opened her mouth wide, but without uttering a word she closed it, and tried to stand up.

It looked a bit funny as she was wavering back and forth. Nobody laughed at her, in fact, no one bothered about her. She whispered something into her bag, sneaked her hands into it, and as she was pulling them out, she looked around. I was sitting behind her, I couldn’t see everything, but what I did was enough to notice the kitten huddling up in the bag. On its little black head there was a snow-white spot, around its neck a hand-crocheted scarf.

The little old woman peeped into the bag now and then through the opening along the zip, then she closed her eyes for a second. Just enough to let her not see the portly man board the tram and sit down opposite her. On his face – besides yesterday’s fatigue – there was a week-old beard, he had long been deserted by smiles, in his eyes there was a sort of stubborn not-again-look lurking. The little old woman opened her eyes, then with downcast eyes she shuddered.

I had a very bad feeling, but what could I do, I thought, in case he’d say anything, I’d try to get off as soon as possible. But just as I had thought it up, I scolded myself. It’s not my getting off she needs, but my help.

I’d got so far with my thoughts when I saw the tough guy lean over to the auntie and whisper something to her.

Well, now, right now, I panicked, he might now be saying something he shouldn’t.

What I saw then was absolutely unbelievable. There was a faint little smile on the little old woman’s lips, it grew broader and broader, till it turned into a tiny, but pretty loud laughter. She tried to cover her lips, but it was too late to stop the joy. She laughed, her delicate fingers touched the man’s huge hand, then sneaked into his palm and stayed there.

’I’m going to crochet a scarf like this for your kitten, too,’ she gurgled. ’Believe me, I can, even little dresses and coats.’

’I’ll get you some yarn’, said the man turning a bit round while standing up to get off.

’You needn’t, I’ve got a lot,’ laughed the auntie at these words and she stroke the kitten in the bag.

’You see,’ she whispered to the tiny little thing, ’you see, sometimes what’s ugly is the nicest.’

The tram stopped, the tough guy got off, then pressed his palm against the window exactly where the little old woman’s forehead was, and he stroked it through the window. He did it awkwardly, fumbling, still there was so much love shining from his face that his huge hands could not really express it.

’What’s ugly is sometimes the nicest’, I uttered the words aloud. How great it would be if we didn’t judge people before noticing what’s beautiful in them.

I felt ashamed of my first thoughts for I trusted my eyes and didn’t see the soul.



FeltöltőN.Ullrich Katalin
Az idézet forrásaN. U. K.

minimap