Kukorelly Endre: Hälfte des Lebens

Egy öregembert néztem a sűrű havazásban. A kétkerekű valamijén húzta maga után az összes vacakját.
Megálltam, megfordultam, úgyis épp szembe vágódott a hó, a szemembe szórta az [ ]
Látszott, ahogy az öreg araszol előre, és iszonyúan vigyáz, hogy el ne csússzon. Úgy vigyázott, az igyekezettől nyitva maradt a szája. A kétkerekűje pedig folyton megakadt, mert az egyik kerék befelé dőlt, beleakadt mindenbe.
Állok, a nyakamba zuhog a hó, így viszont a nyakamba. Legalább nem a képembe, és lehet látni. Wenn
Es Winter ist. Lehetett látni, és láttam, ahogy az öreg szépen csoszog előre a Körúton, állati lassan, a Nyugati felé, a bódék előtt, ahol azokat a mindenféle karácsonyi szarokat árusítják. Azt nem lehetett látni rajta, hova megy, és hogy minek. Hová húzza a kétkerekűjét. Miért húzza arrafelé.
Pont arra. Mi van ott.
Miért gondolja, hogy arrafelé van valami.
Beakad a kerék. Rángatja, ránt egy nagyot, akkor majdnem elcsúszik, aztán mégsem, megfogja valami, megfogta a levegő, a kerék kiugrik abból a repedésből, amibe beakadt, és az öreg húzza tovább. Közben egy rongydarabbal törölgeti az arcát. Nem néz sehova. Die Mauern stehn
Sprachlos und kalt, im Winde klirren die Fahnen. Nálam meg van egy szép hosszú, kibaszott jó formájú karácsonyfa, leteszem, ácsorgok kicsit, pihenek, ömlik a nyakamba a hó.