Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Kukorelly Endre: Szép?

Kukorelly Endre portréja

Szép? (Magyar)


De a lélek érzi, hogy az örvény vonja
(Arany János)

(Bev.) Ez az írás válasz és ajánlat*, inkább csak kicsit mogorva ajánlat néhány kedvenc magyar szerzőmről: Arany Jánosról, Hekerle Lászlóról, Vörösmarty Mihályról, Tandori Dezsőről, Mikszáth Kálmánról, Babits Mihályról, József Attiláról, Erdély Miklósról, Ottlik Gézáról, Tasnády Attiláról, Weöres Sándorról és Mészöly Miklósról. Úgy kell elképzelni, mint egy operát: opera és szereplői. A komponista tudja, hogy hősei milyenek, viszont nem ő írta a librettót. Talán nem véletlenek a szereplők, de, mondom, a librettó nem azé, aki komponál.

(Tárgy.) Olykor bealkonyul. Még vadulunk valameddig, mert olyankor, sötétben, kivilágításnál történnek a legjobb dolgok. Ha nagyon álmos vagy már, elvonulsz szépen aludni. Mi van azután?
Aztán valami, mondjuk így, özönvíz-szerűség következik. Álom. Vagy tényleg.
Hogy mi jön mi után, sokak kedvenc témája. Hanyatlás, még, még, és katasztrófa. Komor arcok, komor életművek, fontosság tudata, mély, súly, nedvtelen. Hanghordozás, hozzá való tekintet, ez nekem tetszik. Szerintem is süllyedek, onnan tudom, nem is másoktól, onnan kell megtudnom, ahogy örülök annak, ha úgy sikerül egy dolog, mint valaha. Valaha minden kétségtelenül jobb volt, a nagyon, nagyon, nagyon, n rossz is, szörnyű rossz volt, de jobb, tehát a világ ilyen most rossz.
Tetszik nekem, így nem pontos, mert a dolog maga, a romlás nem tetszik, az irodalom viszont igen. Úgy van, hogy mindig akad, aki felemeli az ujját és rám mutat. Mellbe bök, az pedig fájdalmas, beszorul a levegő, belém szorítja. Mivel látja, amit látni kell, abban a helyzetben van, rá(m) is mutat, csak én nem hallgatok oda. Vélek magam is észrevenni egy és mást, de az mind eltörpül a bökések nyomán. Jó, most viccelődöm kissé, mert tényleg a szerep nem annyira tetszik, aki így szerepel, lila foltokat hagy, de tetszik nekem az irodalom. Melynek azonnal vége, állítja magáról. Nem lehet, hogy legyen tovább. Világ vége.
Ja, szerintem se, szerintem is, nem lehet.
Tényleg tudok-e mondjuk egyetlen percig egyfolytában kizárólag azokra a kilátástalanságokra gondolni, amiket naponta többször is megbámulok a tévémben. Egy percig. 1 percig sikerül, de már 5 percig? 6 percig? Szennyes föld, víz, levegő, világromlás, na persze. Hol van a söröm. Ez a hol a söröm pedig valószínűleg a világvég.
Azonban ez is nyilván csupán szerep. Vagy hogy is van? Az addig még, tessék mondani, hányat kell aludni, és szabad-e majd ott lábat lógázni frivol hangsúlya, ami ebből a néhány mondatból esetleg kihallható, puszta szerep, ezt azoknak, akik a maguk komorságát nem szerepként élik meg, becsszóra kell elhinniük. Szerep, szereplés, az (én) szerepel. Még vele sem, azzal se lehetek őszinte.
Kicsit kiállva a szerepemből, szerintem tényleg semmi nincs (nem következik az) irodalom után. Nekem semmi. Csakhogy ki lehet-e állni egy szerepből anélkül, hogy azonnal más szerepben ne találnám magam? Az (én) szerep?
Valamennyire szerep. Az (én) nincs kitöltve és befödve, változó-fölfeslő hálózat, raszter, kristály-szerkezet. Üres. Mondjuk üresnek, ha rácsozatra lehet ilyet mondani. Űr fogja körül, bámul bele a vakvilágba, „a semmibe hajóz.” „Ábrándozás.” Az írás ezt az ábrándozót keresgéli. Nem a szerepet keresi, noha legtöbbször azt találja, és csak kivételes pillanatokban mást. Írni, írni és olvasni, mindezt magamnak csinálom, és biztosan nem mániából. Az (én) úgy "engedi" keresztül (magán) a nyelvet, hogy az anyag arra a formára alakul, a szöveg az (én) szerkezetét mutatja. Elég rendes, szép szerepek. Vad, hősies, jópofa, nem beszari, nőknek tetszik. Komor is, igen. Olykor kitekint, mindenképp kitekint belőle. Olykor pedig az a kivételes másmilyen. Mindez az (én) valamiként, és nincs semmi fiktív, nincs fikció és nem-fikció, nem a képzelet működik. Az autentikus szövegre való ráismerés öröme egy lélekre, valamely (én)re való ráismerés öröme. Érzéki. Azonos szerkezetek: az (én) által közvetített mű és valóság. A mű élvezete a szó szerinti valóság élvezete, minden egyes olvasat feltár, kaput nyit az egészre. Valami ilyesmi, mert ilyesmire használom. Ajánlat, pontos, nem agresszív, nem szégyenlősködik és nem kíván szebbnek látszani. Az írás pontosan az (én). Pontos, de távoli? Túl pontos, mégis engedi magát félreolvasni? Félreolvasásra ingerel? Ha beszélgetünk (dumálás, csevegés, diskurálás), ott vagyok, igyekszem, hogy ott legyek, nézzük egymást, látjuk, ami azért jó, veszélyesen mellé mehet mégis az egész. József Attilával egy kávéházban, az csúnyán mellé menne, valószínűleg elég hamar elég durvákat gondolnánk. Ő el van merülve magában, elfoglalva magától, vágyódik kifelé, közben velem gorombáskodik, nagy fasz vagy, öcsém, ilyeneket. Tandorival néha beszélünk telefonon, ő beszél, én örülök, sajnos nem látom, igyekszem odaképzelni, tulajdonképpen ugyanaz történik, mintha olvasnám. Csörög a telefon, felkapom, és egyszercsak olvasni kezdek. Talán tényleg csak félreértések lehetségesek, lehet, hogy nem növekszik „az elemi érzék” (Büchner: Lenz), az (én) írás(om) mégiscsak ajánlat, lehetőség annak, aki elfogadja. Találkozni idegenekkel, a szeretteinkkel, barátokkal, távoli ismerőssel, majdaniakkal és egykoriakkal.
Világ vége aligha van. Lehet, hogy egyenesen nincs is. Az van, hogy egyesek, vagyis "mi" nem tudunk a világgal mit kezdeni. Hogy művészet utáni helyzetben volnánk, pusztán funkcionális metafora. Értelmet ahhoz a máshoz való viszonyában nyer, aminek utána gondoljuk: bizonyos használatoknak, felhasználásnak, hasznosulásnak, bizonyos fajta művelésnek tényleg vége. Vége, legyen. Az irodalom ki lett használva. Volt mire használni, és nem mondom, hogy nem használható bármire, mert én is használom. Használják, úgymond, „rosszra” is. Felőlem. Lehetséges, hogy inkább az irodalom előtt vagyunk.
Igaz, Arany János után.
Aranytól baromságokat vártak el, a kor sok-sok baromságát. Ottliktól újabb normális, rendes és kerek nagyregényt. Elvárás van. A magyar irodalomnak fontosságtudata van. Ahogyan eltűri, hogy várjanak tőle valamit, ahogy ezt még el is várja magától, aggodalmas vagy riadt körbepillantás, készenlét, belenyugvó várakozás a feladatra. Hekerle László irodalmár, irodalomkritikus, 1986-ban, huszonkilenc éves korában meghalt. Ősszel valamikor. Úgy halt meg, hogy egy kevéske, fél öklömnyi csont- és szőrcsomagocska, amit a testében hordozott, a testvére vérmérgezést okozott neki. Nem volt túl barátságos a Hekerle. Igazából nem szerettük egymást, féltékenykedés, ilyesmik. Azt csinálta, amit kellett. Akkoriban nem lehetett számítani semmire, ő azt csinálta, amire számítanunk kellett volna. Mogorván? Lehet, hogy mogorváskodott, ha nem tetszett neki, ijesztően pontos mogorva, úgy, hogy az ember voltaképp ha valakinek, akkor neki írt. Arany érem. Erdély Miklós 1986 kora nyarán halt meg. Nem került bele az úgynevezett irodalomba. Tudta, hogy nem kerül bele, büszke volt rá, vagy tudott úgy tenni. Szeretett volna bekerülni, igen, de ha a helyek már foglaltak. Tudta, hogy ő fontos, és hogy ez senkit sem érdekel, tehát nem fontos. Babits szörnyen fontos volt, milyen kár. Ottlik fütyült az egészre, nem épp sikeresen, noha igen bátran. Talán nem kellett volna annyira fütyülnie. Mészöly is, mint egy kisfiú. Arany morogva megcsinálta, és bármit csinál, az ő maga, a legelképesztőbb külsődlegességeket legbelülről. Igen ám, de a Buda halála messzi van. Ő messzi a legnagyobb. Vörösmarty is azt csinálta, amit vártak tőle, de a teljesítmény túl sok és néhol száraz. Mikszáth nagyon tud írni, kapkod, nem fér hozzá, nincs ideje magához. Weörestől nyilván nemigen vártak semmit. Nem is értené. Beszélsz valakihez, az pedig hátrafordul, körülnéz és csodálkozik, mert ott senki nincs.
Létezik, ez biztos, a magyar irodalom. Nem lehet tudni, milyen, megszoktam, rá se nézek, rá se kell nézni, úgyis olyan. De micsoda olyan? Szép? Gyönyörű Szép Ernő? El van rontva? Ha lehetne tudni, hogy pontosan milyen, az unalmasabb volna? Nekem jó érzés Mikszáthot olvasni, az ilyesmi érzések fönntartanak. Mikszáth-összes: nyilván nem mind az összes, de mégis. A papírlap öreges sárgája, régi könyvek szaga, sötétkék borító, megkopott aranyozás, könnyen törik a papír. Némileg málladozik az irodalom. Irod., túlzottan is nyelvújított szó, megszabadulni tőle nem lehet. Úgyse szabadulsz meg. Sok százezer, ki tudja hányezer hosszabb-rövidebb szövegtest, töredékét egyszer vagy kétszer-háromszor, valamikor és valahogyan elolvastam. Van irodalom, szépen látszik, ami pedig látszik, el is takar, a látványos feltárások minden mást rendesen kitakarnak. Ez így veszélyes. Látok jól, és ez magabiztossá tesz: miért nem inkább elbizonytalanít? Az ajánlatom valamiféle a szeretet és a mérgelődés, ha tetszik, dühöngés között bizonytalankodó olvasat. Ajánlat tizenkét szerzőről. Vörösmarty Mihály, költő és szobor, tér, Zserbó cuki. Tasnády Attila. Tasnády Attilát aligha ismeri bárki. Magyar költő. 1989-ben jelent meg a kötete a Holnap Könyvkiadónál, szerző neve a borítón Tasnádi, i-vel. „Ősmagyar nevű kis ugrifüles.” Nem ügy, elitrák. Elírták, mármint a nevét, rosszul írták fel a borítóra, aztán meg nem akadt senki, aki ellenőrizte volna. A könyvről azt hiszem, hogy egyetlen recenzió sem jelent meg. Akkor ő létezik? Néha átmegyek hozzá, itt lakik a szomszédban a Rudas László utcában. A verseit, azt a kötetet akárhányszor el tudom olvasni. Eszembe sem jut átmenni hozzá. Fölmegyek, unatkozom. Büdös van, az ablakok csukva, nikotinszag, ülünk a füstben. Nem lehet a Tasnádyval beszélgetni. Írsz valamit? Ingatja a fejét. Oké, de úgy mégis, mit csinálsz egész nap? Izlandi nyelven olvasok. Miért olvasol izlandi nyelven? Hát nem tudom, valahogy kitaláltam, hogy izlandi nyelven, most az engem elkezdett érdekelni, az izlandi. Beszéljek vele az izlandi nyelvről? Közben meg ilyen hosszúak a lábkörmei, mert nem vágja le, ott nyüzsög a lehetetlen nagynénje, kimegy, bejön, a csávó ül a frottír fürdőköpenyében, kedvesen néz rám, így, és érdeklődik, nem mintha érdekelné, hogy mi van a világban. Akkor ő nincs is? Vagy van?

(Bef.) Befejezés. Ha operába mész, tudod, miért. Lehet tudni, mi várható, lelkesítő, díszlet, enyv- és festékszag, bajusz, kacagány: magyar opera. Szünetben felvonulnak a nagyestélyik. Ismered a történetet, úgy-ahogy, nem pontosan, viszont sokkal jobban nem is fogod megérteni. Nem azon a nyelven szól. Lehet, hogy füle-farka sincs. Mindenesetre a végén, pompás jelenetek, csengő hangok, hamisság és öblögetés után, a végén meghalnak. Nem mindenki, csak akinek elő van írva. A szereplők nem igazás tetszetősek, mégis megbámuljuk őket, látcsövet is szokás használni. Látcsőben szebben tátog? Ha folyamatosan figyelem azt a zömök kövéret, folyamatosan szépül? Igen, szebben, igen, szépül. Meghal, szép, végzet, végzetes, aztán hajlong a függöny előtt, az is szép, örülünk, tapsvihar, ez lenne a vége? Én ide jöttem, tudom, miért veszek részt. Tudom, az túlzás, mégis elég jól érzem, jól érzem magam, a szék kemény, sokáig kell várni a büfében, viszont hamar lefut a sor és tűrhető helyet kaptam. Részt veszek, előadás, mégiscsak ülök az operában, hol az egyik fenekemen, hol a másikon, de ezt inkább csak a végén veszem észre.
Némi jelenetek a ruhatárban.
Mi van azután? A földalattin hazafelé. Hogy mi van azután?

(Berlin, 1995. szeptember 5-11.)



Kérjen fordítást!

Ön itt és most kérheti, hogy valaki fordítsa le Önnek (és a világnak) ezt a művet is egy másik nyelvre. Mi eltároljuk a kérését és megmutatjuk mindenkinek, hátha valaki vágyat érez majd, hogy teljesítse azt. De nem ígérhetünk semmit sem ... Ha megadja az e-mail címét is, akkor azonnal értesítést küldünk Önnek, amint elkészült a fordítás.

NyelvKérések+1
Albán
Belarusz
Bolgár
Katalán
Cseh
Dán
Görög
Angol
Eszperantó
Spanyol
Észt
Finn
Francia
Ír
Galego
Ógörög
Horvát
Izlandi
Olasz
Latin
Luxemburgi
Litván
Lett
Macedon
Máltai
Holland
Norvég
Provanszál
Lengyel
Portugál
Román
Orosz
Szlovák
Szlovén
Szerb
Svéd
Török
Ukrán
Jiddis

Kérek egy e-mailt, amikor elkészül a fordítás:


minimap