Kukorelly Endre: Visszahozhatatlanul rohan az idő

A minap is megfigyeltem, hogy’ elrohannak a
percek,
az órák, napok és évek,
a költészet épp megfelel erre a célra, a
lankadt
figyelésre, attól félek.
Nagyon gyorsan haladtak mind az előbbiek, egy
kicsit
úgy elkeseredtem ettől,
alig venni észre és nicsak-nocsak, már megint
péntek
volt, elmúlt három nap keddtől,
de sőt, ahhoz képest is letelt vagy négy és negyed
ezért
hiszed el, hogy szerda dél van,
mennyire jó mérni, ha létezik kvarcórád, az
időt,
mint teret mér le a mértan,
na ugye, eljutottunk ehhez a mélységes mély
filo-
zófiai problémához,
olyatén-mód, ahogy az ember lassacskán eljut
ide
a tegnapból a mához,
s a mából majd elkeveredik a holnapba,
ha nem
is mindnyájan, de egyesek,
megúszván mindig épp azt, amit, a pillanatot,
lévén
esetleg elég ügyesek,
nem mintha mindenki örökké meg bírna úszni
mindent
(akkor állandóan élne)
hál' istennek, mivel rémesen unalmas volna
neki,
s főleg a többiekre nézve.
Például ha a fent említett Isten legyártana
egy ki-
tűnően szerkesztett ürgét,
s isteni karban tartani megbízz' az angyalát! az
angyalt,
de lehetőleg egy fürgét,
hogy: ha a jóembernek csak valami bú-baja
esnék,
bontsd fel szépen, és pakold ki
a szerveket, meg a becsöveket, javíts, cserélj,
de ne
feledd el összevakolni,
örökéltűvé így lenne az az ipse, megszűn-
vén az
Idő neki, meg a Szerda.
Ül egy lebukott angyal előttem, összeragaszt,
szétrak,
megmér, de látja ha` ferde,
megint szétrámol, van idő, neki van ideje
piszmog
rajtam az angyali krampusz.
Összeragaszt. Tempósan reparálja a fúgát.
Fugit
irreparabile tepus.