Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Kutasi Gyula: A tavasz szerelmesei

Kutasi Gyula portréja

A tavasz szerelmesei (Magyar)

A március hónap vidám, mint egy kamaszlány, Hegyes napsugarai nyomán a sötét gépműhely megtelik fénnyel. Fehérre szívott bennünket a tél, unjuk a hideget, az átkozott ködös reggeleket és a gyakori havazást. Az idén kijutott belőle, olvadáskor bokáig ért a latyak.
Kajaszünet van és csend, moccanatlannak tetszik a világ, az a komor épület, ami a telep csücskében húzódik, leghátul. Kívülről olyan, mint egy menedékház. Csak egyszer kell belépni a munkaügyin, aztán mindenkit befogad, elnyel. Aki szabadulni akart, már elment régen. Mi maradunk – az életfogytosok - , ahogy a nyugdíj előtt álló Laufer mondja. Ha szidjuk, átkozzuk a szakmát, ezt szeretjük csinálni. Ha nem fizetnek meg eléggé, ehhez értünk. Több lehetőség nincs. Egy pörlekedő, de a bajban egymásért küzdő nagy, lármás család vagyunk. A volt focista, főnök, nem családtag. Csupán egy mindig kíváncsi szomszéd.
A evésen már túl vagyunk, ilyenkor mesélünk, igaz és kitalált történeteket, amit soha nem ununk meg. Nagy ritkán megreped a burok és szép történet születik, ez az, ami összeránt bennünket. Ha valami fontosat tudunk meg a másikról. Mert a valódi szépség mindig rejtve van.

Persze akad itt más is: érdekes módon az üzemben a nőkről, a kamatyolásról megy a duma,
de amint kívül kerülünk, mondjuk egy borozóban, a szakik mindjárt dolgozni kezdenek, bent így csináltam meg amúgy. Ki a fene érti? Az egész olyan, akár egy kifordított kesztyű.
A hantás Répásinak ma nincs jó hangulata. Középen ül. Borongósan néz.
-- Itt van a zsebemben az új fogsorom... Mintha gombostűk lennének benne, úgy szúr – fátyolosan pillant ránk, várja, hogy együtt érezzünk vele.
Nem szól senki, valami lóg a levegőben, de egyelőre nem robban.
-- Pedig randim van... - fűzi hozzá Répási, miközben visszacsomagolja a papírba.
A dagadt Kakuszi a teáját kavargatja, kellemetlen hangú koccanásokkal ütődik a kanál pohároldalnak.
-- Papa, aki zsebben hordja a fogsorát, az ne nagyon ugráljon – hörpint Kakuszi a poharából.
Kitör a vihar, mindenki nevet. Tudjuk Répási kijár a Rákóczi térre kurválkodni.
Az öreg Laufer csak finom mosolyt enged meg. Cinkosan pillant föl az újságjából, a szemüveg felett néz a társaságra. Mint máskor, most is a házassági rovatot böngészi. Tizenöt éve özvegy.
Egyedül Répási marad komoly. Hatalmas termetű, vörös hajú ember, lapáttenyere van, bőre fehér színű, mint az asszonyoké, de sajna mindenütt szeplős. Még a füle is. Egykönnyen nem lehet megsérteni, nehéz kihozni a sodrából. Válasz helyett hanyatt dől a padon, még a bakancsos lábát is fölrakja. Akkora melák, hogy úgy hat, mintha egy nadrágszíjra feküdt volna. A hebehurgya Dörner Rudi ül a pad végén. Fölvonja a szemöldökét, kevés időre a bakancs felé szagol, meglepett arccal kérdezi.
-- Melyikőtök hozott sajtot?
Répási erre sem válaszol, csak a lábát húzza fel, majd visszaereszti, és a következő pillanatban Dörner Rudi már a betonról tápászkodik föl.
-- Jól van na! - porolja az ülepét, és átül máshová.
Répási behunyja a szemét, úgy fekszik a beesett arcán szétterített Ütemi Híradó alatt, mint egy közúti hulla. Nincs szüksége altatóra, egy perc elteltével már elragadja az álom, időnként ráhorkant egy termelési hírre.
A műhely belülről ugyanolyan, mint a legtöbb: mocskos és elhanyagolt. Ráférne egy kiadós festés. Még az ablakon sem lehet kilátni, az évek folyamán annyi por és korom rakódott az üvegekre. Lemondtunk róla, hogy kíváncsiak legyünk az utcára.
Csepi egy tejföltől származó foltot dörzsölgeti a munkásnadrágjáról, mintha számítana valamit.
Brant Endre csontos arcán mosoly dereng. Már tudjuk, mindjárt szólni fog, el akar valamit mesélni.
--Ide figyeljen, egyszer én is megjártam – kezdi Brant, kezét Csepi karján pihenteti. - Csak az másmilyen pecsét volt... - hatásvadászó szünetet tart.
Implom Erzsi nem hagyja befejezni a történetet, közbevág.
-- A könyökömön jön ki, amikor mozdonyvezető feleségétől az ablakon keresztül menekültél.
A kis Klein fölnevet.
– Nekem gyönyörű zöld pecsétjeim voltak – kezdi – Bicskéről hoztam kacsát, motorral. Kacsa a tankon, az ölemben. Gondolhatjátok. Egész úton fosott, meg karomat csipkedte. Nem is szeretek rágondolni. Még a cipőmbe is jutott.
Brant gonoszul hallgat. - Mi ebben a vicc? - kérdezi ellenségesen.
Váratlanul megmozdul az Üzemi Híradó, és Répási lángvörös feje bukkan elő. Felül, haja az égnek mered, minden bevezetés nélkül kezd el mesélni.
-- Nagyon szerencsétlen vagyok... Világéletemben mások marhasága miatt fizettem – sokatmondóan pillant a hallgatóságra. -- Képzeljétek, történt egyszer, hogy Stasekkal hajókirándulásra mentünk. Persze, mind a ketten otthon hagytuk a feleségünket. Azt hazudtuk, hogy ez brigádkirándulás, meg minden – mosolyog hamiskásan. - Mit mondjak, tűrhetően éreztük magunkat. Amikor visszafelé jöttünk, úgy emlékszem, Kismarosnál kettőnk közé telepedett özv. Sztuhárné, egy nagy hírű nőcske. Éppen sötétedni kezdett. Bedugtam a kezem a blúza alá, és az Újpesti vasúti hídig ki se vettem. Különben nem volt egy nagy szám, palacsinta mellei voltak. Ha látták volna Stasek arcát, izzott a gyűlölettől, azt hittem, ott robban föl. Egyre csak rágta a cigarettáját, és olyan szemekkel nézett, hogy kezdtem félni. Később, amikor egy gyanús mozdulatot tett, erélyesen figyelmeztettem: Foglalt! Özv. Sztuhárné meg úgy kuncogott, mint egy gimnazista lány. De hát a kaland az kaland...- Rövid szünet után folytatja. - Mit gondolnak ki várt ránk a rakparton, úgysem találják ki. A Stasek felesége. Többször volt az idegeivel kórházban, mint otthon. Ahogy a függőhídon keresztül elhagytuk a sétahajót, már messziről láttam, hogy Stasek felesége őrjöng. Stasek egészen picire húzta magát, riadt szemekkel nézett, tudtam, legszívesebben egy kiránduló hátizsákká változna át, ha lehetne. Amint a szárazföldre értünk, az asszony csúnyán lehordta, mindenféle kurvapecérnek elmondta. Pedig Stasek ártatlan volt. De még nincs vége! A felesége annyira kiborult, hogy az én termoszomat csapta földhöz. Hát értik?
Értjük, nem értjük, egyre megy. Éles hangon megszólal a csengő, ami reggeli végét jelzi. Lassan szedelőzködünk.
A stréber Lipka gépe pörög fel először, elnéz a főnök üvegkalickája felé. Aztán hirtelen lekontrázza. Ez így megy minden áldott reggel, talán belebetegedne, ha nem ő lenne az első.
A segédmunkás Sanyika fejébe nyomja a megörökölt tűzoltó-tányérsapkáját, és elmegy a raktárba. Minden hónap elsején bálában kaptuk a géprongyot, hogy majd a marokecsettel lepucolt gépet ezzel dörzsöljük szárazra munkaidő végén.Tíz óra felé aztán előkeveredik,csakhogy már ott púposodik a hátán a zsák, amiben a géptisztítót hozza. Azt látni kellene, hogy micsoda versenyfutás kezdődik. Megbolydult a műhely, amikor a sokszínű rongyot kiönti a ragyás betonra.
Az egész egy óriási hecc, röhögünk, egymás kezéből huzigáljuk, tépjük ki az anyagokat, de ugyanakkor félig komoly is, mert sok a használható közöttük. Lármás igyekezettel válogatunk, igazi zsibvásár-hangulat kerekedik. A szerzés mohó visszfénye parázslik a szemekben. Megpróbáljuk kitalálni a kézbe vett holmik közül, hogy mi volt eredetileg, és majd mire használhatjuk föl.
Majd minden darab csupa nyugati holmi. Persze széttépve. Igazi szerencsénk akkor van, ha valamelyiket elkerülte az előttünk ismeretlen és jótékony kéz nyirbáló ollója. Igaz, őt meg azért fizetik, hogy vagdaljon.
A legtöbb ing olyan, mintha kerek ablakocskák futnának fentről lefelé, csak a gomblyukak vannak kivágva. Kijavítva itt bent elmegy. Amott Csepi kezében egy piros gyapjúpulóver, átlósan szalad keresztül a hasíték. Össze kell ölteni és használható. Csepi még nőtlen, majd a mamája.
A hülye Brant keveset beszél németül és nem hagyná ki soha, hogy ne kérkedjen vele. Egy hosszú ujjas puplin inget talált.- - Bügelfrei – olvassa hangosan - ,szabad vasalni. -- A következő pillanatban átbujtatja rajta a fejét.
Tudjuk, épp ezért nem figyel rá senki.
Csak egyvalaki létezik a műhelyben, aki nem vesz részt a közös guberálásban, Zsók Laci, egy nyurga kamasz. Na meg a főnök. A főnök bejáratos a raktárba, és ott egyedül, kedvére turkálhat. Zsók Lacit a doboláson kívül talán nem is izgatja semmi. Majd csak akkor jön ide válogatni, ha már mindenki megszedte magát. Az egészben az a legszebb, hogy amikor a falka már összevissza forgatta a rongyhegyet, és úgy hisszük, minden értékes darabot sikerült megmenteni, a kamasz mindig talál olyat, amitől leesik az állunk.
Általában megelégszik egy tenyérnyi nagyságú bársony vagy ehhez hasonló puha szövésű anyaggal, amivel dobfelszerelést fényesíti.
-- Ezt nekem tették bele – mondja Zsók, lezser mozdulattal kihúzza a szerzeményét, és zsebre gyűri. Már ott sincs.
Dagad, gyűlik a csomag a hónunk alatt, amit majd vasszekrényünk mélyére gyömöszölünk, de többségében ott marad, mert megfeledkezünk róla. Úgy látszik, csak a szerzés a fontos, a többi nem számít.
Időnként természetesen próbálunk is, és ha valami szűk vagy lötyögős, elcseréljük. Hol inget,kardigánt kötött sapkáért, hol egy selyemgallérú un. Háziköntöst csokornyakkendőért. Ebben nincs semmi meglepő, mert találtunk már bársonybéléses fülmelegítőt, kapus lábszárvédőt, sőt a nyáron bombázópilóta-sapkát is.
A kis Klein mindent megfogdos, fakó, lila mintás pongyolában hajladozik, ami leér a bokájáig. Nyilván valami öregasszonyé lehetett. Mindenesetre sírni valóan fest, mert Klein alacsony és bajuszt visel.
Muris képet mutat az egyébként sivár műhely. Fékezhetetlenül röhögünk egymáson, csaknem mindannyian az új jelmezünkben feszítünk. Úgy turkálunk, mint egy farsangi bál versengő résztvevői.
Időnként csíkos pizsamakabátok és kék színű, agyonmosott köpenyek szaladnak keresgélő ujjunknak. Bal oldalt a zseb felett pecsét vöröslik. Származásának bizonyítékaként vágódik szemünknek. Tüdőosztály. Sebészet vagy valamelyik Szociális Otthon kiselejtezett hulladéka, és hagyjuk visszahullani a többi közé.
Implon Erzsi halványzöld kombinét talált. Nevetve bújik bele, és ott riszálja a fenekét az orrunk előtt. Csakhogy nem kíváncsi rá senki, mert száraz, mint a kóró.
Kész, vége a kirakóvásárnak. Ismét zsong, zajjal töltődik fel a hodályszerű műhely, rágörbülünk a gépeinkre.
Zsók Lacié a terep, kedvére bányászhat. Idő múltával talál is. Különös mosoly ül az arcán, mintha nagy titkok tudója lenne. Kezében az a valami, amit hoz, jelentéktelen dolognak tűnik. Menet közben pattanásos arcához emeli, és mélyet szippant. Az a néhány vörös dudor az arcbőrén nem is pattanás, inkább rügyhöz hasonlatos. Furcsa módon még a szemét is lehunyja és a mosoly ott marad, nem lehet letörölni a képéről. Az öreg Laufer gépénél megáll.
– Ehhez mit szól? – rázza meg az öreg savószínű szeme előtt azt a valamit..
– Bugyi?
– Laufer bácsi!
– Hát akkor mi? – kérdezi zavarta Laufer, lekontrázza a gépet. Csepi kíváncsian nyújtogatja a nyakát.
Zsók sem tudja megmondani, mert a rogynak hiányzik a fele. Válasz helyett magasba húzza a vállát, majd ernyedten leejti.
– Mondjuk, egy vékony trikó lehetett... – forgatja Laufer orra előtt a narancssárga színű anyagot. – Vagy inkább garbónak nézném – szaglászgat Zsók. – Ilyenekben feszítenek nyáron a Balatonon a lányok, ha sétálni mennek a városba. Meg kell őrülni! Csak garbó és alatta semmi.
– Én ha ilyet látok, mindjárt bandzsitok – kotyog közbe Csepi. Zavarában fülig vörösödik.
Kakuszi furakszik közéjük, ki nem maradhat semmiből. Krinolingvastagságú hüvelyk- és mutatóujja közt morzsolgatja az anyagot..
– Ez garbó – fontoskodik. – Én mondom, valósággal átszúrják az embert azokkal a gömböcskékkel! – néz derűsen. – Ilyenek!... - elöl megcsípi a munkáskabátját és két púpot képez.
– Amilyen dagadt vagy, téged csak egy lándzsával lehetne átdöfni – heccelődik Klein tisztes távolságból.
– Fogd be a pofád! – tromfolja le Kakuszi.
Laufer a kamasz zsákmányára pillant, megpróbál közönyös maradni.
– Na és, egy garbó. Mi ebben a különös? – kérdezi.
– Szagolja csak meg! – biztatja Zsók.
Lassan körülveszik az öreg gépét. Laufer megszagolja egyszer, és váratlanul valami melegség gyullad a tekintetében. Nem érti senki, csak a kamasz Zsók. Laufer egyelőre le sem veszi az orráról, mintha hozzáragadt volna.
– Ez fantasztikus! – mondja úgy, mintha erősen meg lenne fázva. – Micsoda illat... - álmélkodik orrhangon.
Utolsónak Répási slattyog a társasághoz. Még nem sejt semmit.
– Mi van, mester, vérzik az orra – kérdezi.
Laufer Répási kezébe nyomja a garbót, rábízza a döntést.
– Ma specialista, milyen illat ez?
Répási elégedett, úgy pillant körbe, mint pásztor a nyájon. Aztán vadul belefúrja a fejét, húsos orrát a jó illatú női garbóba. Kíváncsian várunk.
Dörner, úgy látszik formában van.
– Papa, aztán nehogy belefújja a bacikat!
– Pofa be! Ez mandulavirág, uraim! - mond szakvéleményt Répási. – Az első menyasszonyomnak, Weszelszki Klárikának volt ilyen illata – emeli újra az arca elé, mint aki képtelen szabadulni a régi emlékektől.
Már mind ott szorongunk, toporogva várjuk, hogy sorra kerüljünk. A narancssárga garbó kézről kézre jár. Mindenki szaglászik, az illat varázsütésére valami megmozdul bennünk. Még jó, hogy nincs jelen a főnök, mert ha csapatban látja a műhelyt, mindjárt tapsikolni kezd a rózsaszínű tenyerecskéivel – uraim, legyen vége a cirkusznak. A főnöknek minden cirkusz.
– Barna hajú lánynak képzelem. – A szeme pedig kék, biztosan kék színű.
– Ember, a Weszelszki Klárikának ilyen hosszú szőke haja volt – hogy meggyőzze, tenyerének élével a dagadt Kakuszi derekát nyiszálja. – Szerintem csak szőke lehetett.
Implon Erzsi, a műhely üdvöskéje egyszeriben féltékeny lesz.
– Szerintem meg egy kurváé – sarkon fordul, otthagyja a megpezsdült társaságot. Félresikerült a házassága, egy lánya van. Eltartási szerződésben élnek egy szoba-konyhás lakásban, egy öregasszonynál.
Mindenki felhördül, mintha személyünkben sértett volna meg. Nem engedjük bántani álmaink nőjét, akinek ruganyos a teste, keskeny a bokája és feszes a combja; Répási szerint még főzni is jól tud.
Ismét a kamasz Zsók kezében a garbó, puhán, vigyázva tartja.
– Ha hiszik, ha nem én már találkoztam ezzel a lánnyal – lehunyja a szemét. A hangulat olyan emelkedett, hogy senkinek nincs kedve nevetni. – Így is látom, le tudnám írni, hogyan néz ki.
A kis Klein váratlanul előtte terem, mintha a földből bújt volna elő: üzletet szimatol.
– Add nekem! – kéri.
Zsók kinyitja a szemét. Kamaszarca csodálkozva néz. Látszik, neki mindegy.
– Tessék... - készséggel engedi át a kincs tulajdonjogát.
Laufer gubancos szemöldöke megrándul, elfelhősödik a tekintete. Visszafogott izgalom remeg a hangjában.
– Nálam jobb helyen lenne. – mondja halkan és komolyan. Feszülten figyelünk. – Emlékeztet valakire – fejezi be Laufer.
Klein nyert, boldogan nevet. Benne van az üzletben, és már mondja is az árát. Egy kockás ingért hajlandó átengedni, aminek a nyakában ott díszeleg a használati utasítás: bügelfrei.
A csere hamarosan megtörténik. Laufer lágy mozdulattal süllyeszti a fiók mélyére a garbót. Mi mást tehetünk, mint hogy visszamegyünk dolgozni, most rá kell kapcsolni.
Lóg az orrunk, valamiért irigyeljük Laufert. Sőt, dühösek vagyunk rá.
– Nem vagyunk igazságosak... – mondja Répási az öltözőben. – Lauferral együtt kezdtem ebben a kócerájban. Volt egy lánya, azt hiszem, első gimnazista lehetett, amikor megbetegedett. Literszám adták neki a vért. De hiába. Fehérvérűségben halt meg. Öt évvel később az asszony is ráment. Laufer így maradt egyedül. – Répási behajtja az öltözőszekrény ajtaját, és elindul a fürdőbe.



FeltöltőOláh Tamás
KiadóMagvető Kiadó
Az idézet forrásaKörkép 81
Könyvoldal (tól–ig)511-525
Megjelenés ideje

Gli innamorati della primavera (Olasz)

Marzo è un mese allegro, come una fanciulla, l’officina
buia si riempie dei raggi solari provenienti dalle parti di
Hegyes. L’inverno ci ha resi pallidi, ne abbiamo basta
del freddo, delle maledette mattinate avvolte dalla
nebbia e delle frequenti nevicate. Quest’anno ne abbiamo
avuto a iosa, al disgelo la poltiglia arrivava alle caviglie.
E’ tempo di colazione, c’è un gran’ silenzio, sembra
immobile il mondo, quel edificio truce là in fondo che
s’acquatta nel angolo dello spiazzo. Da fuori sembra
un rifugio. Bisogna entrare solo una volta nell’ufficio
di collocamente, dopodiché accetta tutti, li inghiotte.
Chi voleva andarsene, l’ha fatto da tanto tempo.
Noi rimaniamo – noi, condannati a vita – come dice
Laufer, prossimo al pensionamento. Se imprechiamo,
malediciamo il mestiere, comunque è questo che
ci piace fare. Se non siamo pagati a sufficienza è questo
che sappiamo fare. Non vi sono altre alternative.
Siamo una grande famiglia casinara e rissosa, nelle
difficoltà pronti a lottare l’un per l’altro. Il capo, un ex
calciatore, non fa parte della famiglia. Lui è solo un vicino,
eternamente curioso.
A colazione conclusa cominciamo a raccontare storie
vere o inventate, che non ci vengono mai a noia.
Raramente capita qualcosa di insolito, da cui nasce
una bella storia, è questo, che ci tiene uniti.
Se veniamo saper qualcosa d’importante dell’altro.
Perché la vera bellezza è sempre celata.
Certo, qui capita anche dell’altro: è strano, qui nell’
officina si parla di donne, di accoppiamenti, ma appena
ci troviamo fuori, diciamo in una taverna, i compagni
incominciano subito a lavorare, che dentro facevo cosi
e cosá. Chi li capisce? Sembra tutto un guanto rivoltato.
Répási, il mendace non è di buon umore. Sta seduto al
centro. Guarda trucemente.
  - Ho qui nella tasca la mia nuova protesi…mi punge
come se contenesse delle spille – ci guarda con gli occhi
velati, aspetta la nostra compassione. Nessuno dice
niente, v’è qualcosa nell’aria, come sospesa, per
adesso non scoppia.
  - Eppure, ho un appuntamento…aggiunge Répási,
mentre riavvolge la protesi dentro la carta.
Kakuszi, il chiattone, sta mescolando il tè, il cucchiaio
si urta con una voce sgradevole contro la parete della
tazza.
- Papa, chi porta la protesi nella tasca non faccia tanto
il gradasso – sorseggia Kakuszi dalla sua tazza.
Scoppia la tempesta, ridono tutti. Sappiamo che Répási
frequenta le puttane della piazza Rákoczi.
Il vecchio Laufer si concede solo un lieve sorriso. Alza
lo sguardo dal giornale a mo’ di complice, guarda la
compagnia ai di sopra degli occhiali. Sta spulciando
gli annunci matrimoniali, come sempre. E’ vedovo da
quindici anni.
Solamente Répási resta serio, è un uomo gigantesco,
con i capelli rossi, le palmi come le pale, pelle bianca,
come quella delle donne, ma purtroppo con le lentiggini
su tutto il corpo. Perfino sulle orecchie. Non è facile
offenderlo, a fargli perdere le staffe. Al posto della
risposta si allunga sulla panchina, mettendo su perfino
i piedi con gli scarponi. E’ un tale bestione, da
l’impressione di uno, che s’è coricato su una cintura.
In fondo la panchina, sta seduto Dörner Rudi, lo sbadato.
Tira su le sopracciglia, annusa per un po’ verso
lo scarpone, domanda a sorpresa.
- Chi di voi ha portato del formaggio?
Répási non risponde neanche stavolta, tira su solo le
gambe, poi li distende nuovamente, e nel prossimo
istante è Dörmer Rudi che cerca di rialzarsi dal pavimento
asfaltato, con gran’ difficoltà.
- E’ vabbè! – spolvera il sedere e cambia posto.
Répási chiude gli occhi, sta disteso sotto il Giornalino
Aziendale, che copre il suo viso scavato, come se
fosse una vittima stradale. Non ha bisogno di sonnifero,
un minuto e già dorme, sbuffando a volte, su una
notizia della produzione.
L’officina, vista dall’interno è come tutte le altre: lurida
e trascurata. Una mano di pittura gli farebbe bene.
Durante gli anni, sulle finestre s’è depositato tanta di
polvere e fuliggine, che è impossibile a guardar’ fuori.
Abbiamo smesso di interessarci della strada.
Csepi sta strofinando una macchia di panna sui calzoni
di lavoro, come se avesse qualche importanza. Sul
viso ossuto di Brandt Endre aleggia un sorriso. Lo
sappiamo già, adesso parlerà, vuole raccontarci
qualcosa.
- Senta un po’, una volta è capitato anche a me –
comincia Brandt, posando la mano sul braccio di Csepi.
- Solo che quella era un altro tipo di macchia…- tiene
una pausa ad effetto.
Implom Erzsi non lascia finire la storia, lo interrompe.
- Ne ho le scatole piene di quella volta, che sei scappato
attraverso la finestra dalla moglie del machinista.
Il piccolo Klein ride.
- Io avevo delle bellissime macchie verdi – comincia –
Da Bicske stavo portando la papera, sul motorino.
La papera stava sul serbatoio, tra le gambe. Potete
immaginare. Per tutta la strada mi beccava il braccio e
mi scacazzava. Non mi va manco a ricordare. Ne avevo
perfino nelle scarpe.
Brandt tace trucemente. – E dove sarebbe lo scherzo?
domanda ostile.
Il Giornalino Aziendale si muove all’improvviso e compare
la testa di Rèpàsi, rossa come la fiamma. Si tira su,
i capelli ritti, comincia a raccontare senza introduzione.
- Sono cosi sfortunato...tutta la vita ho pagato per
l’imbecillità altrui – guardò eloquentemente gli ascoltatori.
 - Pensate, una volta siamo andati in gita a battello con
Stasek. Certo, le mogli, le abbiamo lasciate tutti e due
a casa. Abbiamo inventato che questa era una gita degli
operai e altre amenità – sorride furbetto.
- Che vi devo dire, ce la siamo spassati benone.
Al ritorno, se non mi sbaglio vicino a Kismaros, in mezzo
a noi due prese posto la vedova Stuhár, donnetta di una
certa fama. Cominciò ad imbrunire. Avevo infilato la mano
sotto la sua camicia e fino al ponte della ferrovia di Ujpest
non me la son levata. Tutto sommato non era un gran che,
come seni aveva due frittelle.
Avreste visto la faccia di Stasek, bolliva dall’odio, credevo
che sarebbe scoppiato lì per lì. Stava letteralmente
masticando la sua sigaretta e mi guardava con certi occhi
che incominciai ad aver paura. Più tardi, quando fece
un movimento sospetto, lo avvisai con fermezza:
è occupata! La vedova Stuhàr ridacchiava come una
liceale. Ma l’avventure è avventura... – continua dopo 
una breve pausa.  – indovinate chi ci aspettò al molo, 
tanto non potete indovinare. La moglie di Stasek.
Trascorreva più tempo all'ospedale a causa dei nervi
che a casa. Come attraverso il ponte sospeso abbiamo
lasciato la nave, vidi da lontano, che la moglie di
Stasek dava in escandescenza. Stasek si rimpiccioli il
più non posso, guardo con gli occhi spaventati, sapevo,
si sarebbe trasformato volentieri in una sacca di
campeggio. Appena toccata la terra, la donna lo
apostrofò a malo modo, chiamandolo puttaniere.
Eppure Stasek era innocente. Ma non è ancora finita!
La moglie perse talmente le staffe che scaraventò a
terra il mio termos. Lo capite?
Se lo capiamo o non lo capiamo, tanto fa lo stesso.
Il campanello suona stridulo, segnando la fine della
colazione. Facciamo fagotto lentamente. Per primo
il macchinario di quel arrivista di Lipka che comincia
a rombare, guarda verso la cabina di vetro del capo.
Poi la smorza all’improvviso. Così fa tutte le mattine,
forse si ammalerebbe se non potesse essere lui il primo.
Sanyika, l’apprendista, si ficca in testa il suo berretto
di pompiere, ereditato, e se ne va nel magazzino.
Il primo di ogni mese ricevevamo i stracci legati in una
balla, per asciugare i macchinari, già puliti
precedentemente con le spazzole, dopo l’orario di
lavoro. Finalmente, verso le dieci ricompare, con il
sacco sulle spalle, pieno di stracci. La gara di corsa,
che ha inizio, bisognerebbe vederla. L’officina sembra
impazzita, quando rovescia sul asfalto butterato
i stracci multicolori. E’ tutto un’enorme spasso, ridiamo,
strattoniamo dalle mani l’un dell’alto, strappiamo
il materiale, ma nello stesso tempo anche semiserio,
perché tra tanti si trovano anche dei pezzi utilizzabili.
Scegliamo con una solerzia chiassosa creando un vero
e proprio putiferio. Negli occhi brilla l’avida luce riflessa
della conquista. Stiamo cercando di capire, cosa poteva
essere in origine e a cosa si potrebbe riutilizzare. Quasi
tutti i pezzi provengono dall’occidente. Naturalmente
lacerati. Una vera fortuna se capita uno che ha avuto
la fortuna di evitare le forbici delle mani sconosciute
e benevoli. E’ vero pure che lei viene pagata per
tagliuzzare. La maggior parte delle camicie come se
avesse una sfilza di finestrelle dalla cima fino in fondo,
sono state tagliate via solo le asole. Rammendato,
qui dentro, può ancora andare. Di là, nelle mani di Csepi
un maglione rosso, la lacerazione scorre in sbieco.
Bisogna solo appuntare e sarà utilizzabile. Csepi è celibe
ancora, glielo farà la madre. Brandt, l’imbecille, parla
un po di tedesco, non perderebbe mai l’occasine
di vantarsene. Ha trovato una camicia di popeline,
di maniche lunghe. - 
Bügelfrei – legge ad alta voce – si può stirare.
Nell’attimo seguente s’è infilato già attraverso la testa.
Lo sappiamo, perciò nessuno gli bada. Nell’officina
esiste solo una persona che non partecipa in questo
accaparramento collettivo, Zsók Laci, un ragazzo
allampanato. E naturalmente il capo. Il capo ha accesso
al magazzino, là, da solo, può frugare quanto vuole.
Forse Zsòk Laci oltre le percussioni non ha nessun
altro interesse. Verrà qui a frugare dopo che tutti gli
altri avranno accaparrato a sufficienza. La cosa bella
è che quando il branco ha finito di rovistare tutta la
montagna di stracci, e crediamo di aver salvato ogni
pezzo che ne valesse la pena, il ragazzo trova sempre
qualcosa, alla cui vista rimaniamo a bocca aperta.
In genere si accontenta di un pezzo di velluto o altro
materiale morbido, grande quanto un palmo, con cui
lucida le sue percussioni.
- Questo è stato messo per me – dice Zsòk, con un
movimento leggero tira fuori la sua conquista e se lo
ficca in tasca. Un attimo ed è già sparito.
Si gonfia, si accumula la roba sotto la nostra l’ascella,
che poi cacciamo in fondo al nostro armadietto, dove
per la maggior parte sarà dimenticato. Sembra che è
importante solo procurare, il resto non conta.
Naturalmente, a volte ce le misuriamo pure, se una
cosa risulta stretta o è troppo lenta, lo cambiamo. Una
camicia, un cardigan per un berretto fatto a mano, a
volte una vestaglia col collo si seta per un farfallino.
Non c’è niente di sorprendente in tutto ciò, perché
abbiamo trovato già scaldaorecchie con fodera di
velluto, parastinchi del portiere, anzi quest’estate
perfino un berretto da bombardiere.
Il piccolo Klein palpa tutto, fa gli inchini in vestaglia
coi disegni color viola pallida che gli arriva fino le caviglie.
Probabilmente apparteneva a qualche  vecchietta. Ad ogni
modo ha un aspetto da far piangere, perché Klein
è bassino e porta i baffi. L’officina, altrimenti desolante,
acquisisce un aspetto buffo. Ridiamo un sull’altro
irrefrenabilmente, quasi tutti pavoneggiamo nella
maschera nuova. Rimestiamo come i partecipanti, che
intendono gareggiare al ballo di carnevale. A volte
le nostre dita incontrano giacche di pigiama a righe,
dei azzurri grembiuli slavati. Dal lato sinistro sopra
la tasca spicca un timbro rosso. Colpisce il nostro occhio,
come dimostrazione delle sue origine. Reparto
pneumologia. Rifiuti scartati di chirurgia o da qualche
casa degli anziani, li facciamo ricadere tra gli altri.
Implon Erzsi ha trovato una sottoveste verde pallida.
Se la infila ridendo, ancheggia davanti al nostro naso.
Solo che è nessuno è interessato a vederla, e secca
come un cardo. E’ finita, è terminata la fiera.
Ronza di nuovo, l’officina si riempe di rumore,
ci chiniamo sui nostri macchinari.
Zsòk Laci ha libero campo, può frugare a piacere suo
e col tempo trova pure. Sul viso un sorriso particolare,
come chi è a conoscenza di un enorme segreto. Nella
mano quella certa cosa, la sta portando, sembra una
cosa insignificante. Mentre cammina la alza al viso
brufoloso, aspira profondamente. Quei pochi bitorzoli
rossi sul viso non son neppure foruncoli, somigliano
piuttosto a qualche gemma. Stranamente pur chiudendo
gli occhi, il sorriso gli rimane, non si cancella dal suo
viso. Si ferma vicino il macchinario del vecchio Laufer.
- Cosa ne pensa di questo? – e scuote quel coso davanti
gli occhi acquosi del vecchio…
 - Mutande?
 - Signor Laufer!
 - Ma allora cos’è? – domanda imbarazzato Laufer
fermando la macchina. Csepi allunga il collo curioso.
Neanche Zsòk sa la risposta, perché al pezzo manca
la metà. Al posto della risposta tira su le spalle, poi
le fa ricadere.
 - Diciamo che potrebbe essere una maglietta fine…-
rigirando il materiale arancione davanti al naso di
Laufer. – A me sembra piuttosto un dolcevita – annusa
Zsòk. – D’estate, al Balaton, le ragazze pavoneggiano
con le magliette cosi, quando vanno in città. Fanno
impazzire! Solo la maglietta e sotto niente.
 - Se capita a me di vedere una cosi, vedo subito
storto – s’immischia Csepi. Dall’imbarazzo diventa
rosso fino le orecchie. Kakuszi, che non può perdere
niente, s’intrufola nel mezzo. Tra il pollice e l’indice
spesse come crinolina sta palpando la stoffa.
- Questo è un dolcevita – fa il sapientone. – Vi dico
che con quei palloncini letteralmente trafiggono
l’uomo, per davvero – osserva allegramente.
 - Son così!... – pizzica la giacca di lavoro davanti
creando due gobbe.
- Come sei chiatto, te si potrebbe trapassare solo
con una lancia -
- Chiudi il becco! – lo azzittò Kakuszi.
Laufer getta uno sguardo alla preda dell’adolescente,
tenta di rimanere indifferente.
- E allora, è un dolcevita. Cosa c’è di strano in
questo? – domanda.
- Annusatelo un po’! – lo incita Zsòk.
La macchina del vecchio piano viene circondato.
Laufer lo annusa una volta, all’improvviso nello 
sguardo gli s’accende il calore. Nessuno capisce
solo Zsòk, l’adolescente.
Per ora, Laufer non lo stacca neppure dal naso, come
se gli fosse incollato.
- Questo è fantastico! – dice come se fosse fortemente
raffreddato.
- Che profumo… - fa trasecolato con la voce nasale.
Per l’ultimo si unisce Rèpàsi alla compagnia. Ancora
non sospetta niente.
- Che succede, mastro, le sanguina il naso – gli chiede.
Laufer ficca in mano a Rèpàsi il dolcevita, lascia a lui
la decisione.
- Allora, specialista, che profumo è questo? Rèpàsi è
compiaciuto, getta uno sguardo tutt'intorno, come fa il
pastore con il proprio gregge. Poi infila la testa, il naso
carnoso energicamente nella maglietta, che sa di un
buon profumo. Siamo in attesa, curiosi. Dorner sembra
essere in vena.
- Nonno, mi raccomando, non lo riempia di batteri.
- Chiudi il becco! Signori, questo è profumo di
mandorle! – sentenzia Rèpàsi. Weszelszki Klàri,
la mia prima fidanzata, aveva questo profumo –
lo alza nuovamente davanti il viso, come chi è
incapace di liberarsi dei vecchi ricordi.
Ormai siamo tutti là, ammassati, aspettiamo
scalpicciando, quando tocca a noi. Il dolcevita
arancione passa da una mano all’altra.
Tutti stiamo annusando, al tocco magico del profumo,
dentro si smuove qualcosa. Meno male che il capo
non è presente, perché quando ci vede tutti radunati,
comincia subito a battere le manine rosate – signori,
finiamolo con questo circo. Per il capo, è tutto un
circo.
- Io la immagino una ragazza dai capelli bruni.
- Gli occhi invece sono di color blu, certamente blu.
- Gente, Weszelszki Klàri aveva dei capelli biondi
lunghi cosi e per essere ancor’ più convincente, con la
lama del palmo sega la vite di Kakuszi, il chiatto.
Secondo me poteva esser’ solo bionda.
Improvvisamente, Implom Erzsi, la beniamina
dell’officina diventa gelosa.
- Secondo me, invece era di una puttana – e girandosi
sui tacchi, lascia la compagnia eccitata.
Un matrimonio mal riuscito, ha una figlia. Vivono
presso una vecchietta, in una camera cucina, con
contratto di sostentamento.
Siamo tutti sdegnati, come chi riceve un’offesa
personale. Non permettiamo di bistrattare la donna dei
nostri sogni, il cui corpo è elastico, ha le caviglie sottili
e cosce sode. Secondo Rèpàsi sa anche cucinare bene.
Il dolcevita è nuovamente nelle mani di Zsòk,
l’adolescente, lo tiene molle, delicatamente.
- Credete o no, io avevo già incontrato questa donna
– chiude gli occhi. L’atmosfera è cosi solenne, nessuno
è in vena di ridere. – La vedo anche cosi, potrei anche
descrivere il suo aspetto.
All’improvviso gli si para davanti il piccolo Klein,
come se fosse spuntato dalla terra: sente odore d’affare.
- Regalamelo! – lo implora.
Zsòk apre gli occhi. Il suo viso da adolescente guarda
stupito. Si vede che per lui fa lo stesso.
- Prendilo… - cede volentieri il diritto di possesso del
tesoro.
Le sopracciglia arruffate di Laufer si contraggono,
il suo sguardo s’annuvola.
Nella sua voce trema l’emozione trattenuta.
- Da me starebbe meglio. – dice a voce bassa serio.
Assistiamo tesi. – Mi ricorda qualcuno – conclude
Laufer. Klein ha vinto, ride felicemente. E' pronto per
l’affare, e dice subito anche il prezzo. E’ disposto a
cederla per la camicia a quadratini, su cui collo fa
bella mostra l’istruzione per l’uso: bügelfrei.
La sostituzione avviene velocemente. Laufer, con un
movimento lieve, fa affondare la maglietta in fondo al
cassetto. Nient’ altro possiamo far’ ormai che tornare
ai nostri lavori, stavolta bisogna attaccar’ sul serio.
Siamo mosci, per qualche motivo invidiamo Laufer,
anzi siamo furiosi con lui.
- Non siamo giusti con lui… - dice Rèpàsi nello
spogliatoio. Con Laufer abbiamo cominciato insieme
in questo manicomio. Aveva una figlia, credo che
fosse al primo anno del liceo, quando si ammalò.
Le hanno fatto un sacco di trasfusione di sangue.
Ma senza alcun risultato. E’ morta di leucemia.
Cinque anni dopo la segue anche la moglie. Così
Laufer rimase solo. – Rèpàsi chiude la porta
dell’armadietto dello spogliatoio e si avvia verso
le docce.



FeltöltőCikos Ibolja
Az idézet forrásasaját

minimap