Lampérth Géza: Az öreg zsoltáros

Kis templomunk hátsó padjában

Kopott zsoltár busul magában.

Reménykedve várja, csak várja!

Mikor jő már öreg gazdája.

Csodálkozik egyre felette,

Hogy a por is már-már belepte.

Vasárnapra múlik vasárnap

S hire-nyoma sincs a gazdának.

Pedig, ha szólt a harang szava,

A legelső mindig ő vala,

Téli fagyba s nyári melegbe

Az éneklést mindig ő kezdte.

Kedves énekét csak fölcsapta

S mint a szarvas hives patakra:

Ohajtozott lelke az égbe.

Uram! a Te színed elébe.

S egy mosolygó őszi estelen

El-fel is szállt szépen csendesen ...

S ott, hol nem kell többé a zsoltár:

Az égi kórusban dalol már.

Itt e földön mi mást se hagyott.

Csak zsoltárját s az üres padot.

Sopánkodott is a szóbeszéd:

— Eléneklé szegény mindenét . . .

* Szánják, mondják szegénynek mások.

— Mi tudjuk csak, dalos pajtások,

S a „kopott könyv s az árva pad;

— Ő volt »szegény« — a leggazdagabb!

In der Kirche am hintersten Bank

das Buch der Psalmen in Trauer sank.

Mit grossem Hoffnung wartet ‘d wartet,

wenn Ihr alter Eigner neu startet.

Er fragt sich immer wieder versteckt,

weil der Staub hat ihn fast zugedeckt.

Ein Sonntag auf den anderen vergeht

von seinem Besitzer, jede Spur fehlt.

Jedoch, wenn der Glocke ertönt hat,

der erster war auf der Kirchenbank

beim Winterfrost und Sommerhitzen,

der angefangen hat zu singen.

Er hat sein schönstes Lied gesungen

und wie ein Reh am Bach getrunken:

Und Seele ergoss sich im Himmel.

Mein Herr! Dort vor dir im Gewimmel.

An einem lächelnden Herbstabend

flog er leise nach oben wallend …

und wo der Psalm nehmt nicht mehr empor:

Dort singt er schon im himmlischen Chor.

Und hier gelassen bei Hinauf Gang

nur sein Psalm Buch und die leere Bank.

Gerüchten nach von seinem Geschlecht:

zurückblieb nur das alles, was schlecht.

Als arm werden viele vermissen.

- Nur wir, die Lieder Freunde, wissen

das alte Buch und die Bank im Geiste;

der arme – war von uns der reichste!