Márai Sándor: Föld...Föld...

Az első orosz katonával néhány hónappal később, 1944 karácsonyának másodnapján találkoztam. Fiatal ember volt, azt hiszem, fehérorosz; jellegzetesen szláv arc, széles pofacson­tokkal, szőke hajzattal, melynek egy tincse kilógott a szovjet­csillaggal megjelölt, sisakszerűen hegyes prémkucsma alól. Lovon nyargalt be a falusi községháza udvarára, kezében géppisztollyal; nyomában két idősebb, szakállas, komor képű közlegény lova­golt. A fiatal ember reámfogta a fegyvert és megkérdezte:

— Ki vagy?

Azt mondottam, író vagyok. Álltunk a hóban, a lovak nyerí­tettek és gőzös párával lehelték ki tüdejükből a fáradtságot. Mint az orosz lovasok általában, ez a fiú is kitűnően lovagolt, de nem kímélte a lovat: vágtatás közben az orosz lovas nem emeli fel testét a nyeregben, felsőteste egész súlyával lenyomja az állatot, csaknem mozdulatlanul tapad a lovas teste a lóhoz. Vágta után a lovak megtorpantak, nyihorásztak és lihegtek. A fiú nem értette válaszom és megismételte a kérdést. Most —érthetőbben, tagolva a szót, — ezt mondottam: ,Piszatyel." Nem tudtam oroszul, de ezt a szót megtanultam, mert híre járt, hogy az oroszok nem bántják az írókat. És csakugyan, a fiú most elmosolyodott. Fiatal, büszke, gyermekesen haragos, piros­pozsgás arca megvilágosodott a mosolytól.

— Harasso — mondta. — Igyí damoj!

Leugrott a lóról és a községháza felé sietett. Megértettem, hogy elbocsátott és hazamehetek. Az orosz lovas járőrtársai nem figyeltek reám. Átsiettem a havas kerten és elindultam az országúton, a falusi ház felé, ahol akkor már nyolcadik hónapja laktam, az erdő szélén. Afféle senki-földjén állott ez a ház, nagy kertben, egy félig-falu, félig-nyaralóhelyszerű település határán. Ebben a nyolc hónapban mindvégig menekülők és bújdosók között éltem. Az erdőszéli szállás helyes választásnak bizonyult: a németek ebben az időben éppen úgy nem dugták ide az orru­kat, mint a magyar nácik és az új, embervadászatra betanított nyilaskeresztes karhatalmi személyiségek.