Mészöly Miklós: Magasiskola

Furcsán összemosódnak ezek az első benyomások, nincs egymásutánjuk. Pedig pontos napirend szabályoz mindent, hajnaltól szürkületig, aztán másnap ugyanúgy. A reggeli etetés a leghangosabb, az akácos visszhangzik a rikácsolástól. Sorba hordjuk ki a bárdolórönkhöz az eleséget; csak a nagyobb tollakat kell leszaggatni, a jó emésztéshez szükséges a gyengébb pihetoll. A fejek, lábak kupacba gyűlnek – halomnyi totemjelvény. Tulajdonképpen meg is mozdulhatnának, de már nem akarnak. A gémet a hátán kell felmetszeni, a varjút és galambot begytől hasaljig; így mindjárt a legtáplálóbb falatokra kap rá a sólyom. Egy bőrkápás, fiatal kerecsent Lilik külön etetett; láthatólag idegesebb volt a többinél.
– Beteg? – kérdeztem.
– Dehogy, csak nyugtalan még, pár napja fogtam csapdával. Ilyenkor hetekig ügyelni kell, hogy le ne fogyjon. Ahányszor kér, annyiszor kap – s egy frissen ölt pockot lökött eléje. – Kap persze mást is – mondta –, de most ez a fontos. Amit vadon megszokott, attól meg is nyugszik… – S karjára ültette a madarat. – Nézze, micsoda lábak! Hát nem vétek pockot fogni ilyennel? Majd ha a libát vájja, az igen… arra szeretném betanítani.
Lilik előlegezte a bizalmat a kerecsennek, és a nemes Diljahán névre keresztelte. Persze, olyan vadász sose lesz, mint a hajdani Dianna – de hát az vándorsólyom volt, falco peregrinus, s micsoda példány! Lilik csak szenvedéllyel tudott beszélni róla. Egyébként kivesző fajta nálunk, mindössze három volt a telepen. A mindennapos munkára inkább kerecseneket használtak; ezek szaporák, nem olyan érzékenyek, s amit megtanulnak egyszer, bigottul bevésik a fejükbe – de ez a hibájuk is. Lilik azt szereti, ha a madár nemcsak gépként engedelmeskedik, hanem rögtönözni is képes, ha kell – a parancs szellemében; és ezt nem tudják a kerecsenek. Jó sorkatonák, de… („Beranek kedvencei” – Lilik így fogalmazta meg).
Félóra múlva ismét csendes a szállás, a Diljahánok, Tamarák jóllakottan pislognak, szárnyukat lazán szétvetik. Az akácost hamvas piheréteg fedi, a szél alája fúj, odébb teríti le; mint a pattogzó zománc, olyan törékeny ez az álmos csillogás a füvön. A pihék közt egy apró sólymocska lépked, csak mikor elénk ér, akkor látom, hogy több méter hosszú zsineget húz maga után. Volt ebben a madárban valami játékos és kedves, Lilik is másképp nyúlt hozzá, mint a többihez. Kis káráló hívóhanggal felröptette a térdére.
– Na, te Bogarász! – és egy szöcskét tartott a csőre elé; Bogarász rögtön bekapta. Csak ennek az egy kabának volt ilyen közönséges neve.
– Fura szerzet – mesélte Lilik. – Olyan erős, hogy foglyot is vághatna nyugodtan, de nem lehet megbízni benne. Ha eszébe jut, otthagyja a zsákmányt, és bogarak után kapdos. Mint egy gyerek…
Eloldotta a zsinegről a kabát, és kivitte az akácos mellé. A madár éles ívben mindjárt fölfelé tört. Gyönyörű, egyre szűkülő körökben emelkedett a magasba, szinte előre lehetett látni a pontot, ahol majd megáll – s csakugyan, mintha odatűzték volna, fent libegett pillanatokig, aztán cifra zuhanásokkal úsztatta magát, fürdött a szélben, minden látható, értelmes cél nélkül – csak úgy eljátszott önmagában; ennyi volt a tudománya.
– Ezért haragszom rá – dörmögte. – Úgy köröz fölfelé, hogy a vándorok se jobban, aztán mégse jó semmire. Pedig nem gyáva; csak ambíció nincs benne…
A madár az első kiáltásra kesztyűre szállt, s elégedetten vadászott tovább a fűben szöcskére, szitakötőre; társai, a vaskos lanariusok és karcsú peregrinusok rá se hederítettek.
Még aznap délelőtt (vagy másnap?) kint a röptetőtéren segédkeztem; tűző napsütés volt. A parti volierből egy veterán gémet cipeltem ki a rétre, az volt a soros prédaállat. Lilik már reggel belakatta cigányhallal. A hónom alatt vittem; úgy csapkodott, hogy muszáj volt felhúzni csőrére a bőrpapucsot. A papucs elgyöngítette a hangját, de mint a dobrezgés, még akkor is lüktetett a nyakában a kvakkogás, éreztem a meztelen bőrömön. Lilik először a gémet készítette elő munkára. Öt-öt evezőtollát összefűzte zsineggel, aztán kikötötte egy cövekhez, és letakarta zsákkal; míg rá nem kerül a sor, ott nyugton van legalább. Közben elmagyarázta: két kezdő kerecsent akar páros vadászatra betanítani, ez a legbiztosabb, leghumánusabb fajtája a vágatásnak. Amíg az egyik fölfelé tör, a másik zuhanva bukik le, így egymást váltva csapnak a prédára – a harc rövid, a zsákmány hamar kifárad. De ehhez nagy összeszokottság kell, két test, de egy tudat és szándék – ez pedig nem megy magától.
Lilik gémszárnyból készített bábuval kezdte a gyakorlatozást. Két oldalára friss gémhúst erősített, aztán elröptette a kerecseneket. Előbb csak alacsonyan köröztek, szemüket szúrósan ránk szegezve, árnyékuk fantomként követte őket a füvön – majd mikor látták, hogy a gazdájuk nem mozdul, türelmetlen rikácsolással felsuhantak a magasba, száz-százhúsz méternyire. Lilik erre várt. Bal kezére felhúzta a tollbábut, és rikkogva meglóbálta a feje fölött. A sólymok azonnal szétváltak odafent. Más-más oldalról, de hajszálra egyforma ívben zuhantak rá a bábura, és vadul tépni kezdték a húst, mindegyik a maga adagját. Lilik ravaszsága csupa ilyen apró fogásból állt: a vadösztön azt diktálná, hogy egymásnak essenek a koncon, ő viszont azt diktálja, hogy mindent megosszanak. És ha már ez megy, mért ne üldöznék a zsákmányt is közösen?
– Bezzeg egy hete még, akkor volt marakodás! De most már? Mint a jó testvérek. És még csak nem is ördöngösség – hiszen látja: etesd őket együtt, ugyanazon a dögön… Ezt is Thaymurtól tanultuk.
A két madár kevesellte a húst, dühösen csapkodtak, tetszett nekik az ingyen lakoma. De az igazi gyakorlat még hátravolt. Lilik újra elröptette őket, és előszedte a gémet a zsák alól. A papucsot rajta hagyta, sőt, a nyakára is csatolt egy bőrzsákot, és most erre kötötte az újabb húsadagot. Aztán ellódította a kipróbált veteránt, hogy feldühödjön, és verdesve futkosson körbe.
Pár pillanat múlva felhallatszott a magasból a kerecsenek ideges vijjogása. Észrevették a prédát. Mint a torpedók, úgy zuhantak lefelé, és két oldalról süvítve ragadtak rá a gém nyakára, de az hirtelen felágaskodott, s egy erőteljes mozdulattal lerázta őket – a kemény bőrzsákba nem tudtak jól belekapaszkodni. A gém először felénk bukdácsolt kétségbeesetten, majd tétován újra megfordult. Aztán többet nem közeledett hozzánk. Ritmikusan felugrált, éles cikcakkokat írt le, elképesztő leleményességgel védekezett, s még azt is kipróbálta, hogy maga körül forogjon, mint egy motolla. Két elkötött szárnya suta mankóként seperte a földet, amitől végképp megdühödtek a kerecsenek, talán ettől a legjobban; s közben a felvert por mindhármójukat eltakarta. Végül a gém szédülten, imbolyogva megállt, s csak akkor csaptak rá megint, utoljára. Még percekig teperték, vonszolták egymást, aztán a gém föladta a küzdelmet, a két rátelepedő madár karmai alatt már csak megemelkedni tudott, fölállni nem. A sólymok még akkor is csapkodták a bőrzsákot, mikor már csipetnyi hús sem volt rajta, s ha Lilik rájuk nem kiált, a védtelen begyet kezdik hasítani – a kiáltásra azonban megcsendesedtek, felugrottak a gém hátára, és büszkén néztek ránk. Lilik mindkettőt megdicsérte, majd sapkát húzott rájuk. De kijárt a dicséret a veteránnak is; föltámogattuk, és leszedtük róla a papucsot meg a zsákot. Mindjárt visszahanyatlott a földre. Furcsán meggörbítve elfektette a nyakát, s közben felhúzta, leengedte az egyik lábát, ez volt az egyetlen, ami elárulta, hogy él.
– Pedig sajnálnám – mondta Lilik –, ez mindig jól megdolgoztatja őket… – s lehajolt, és visszafelé borzolta a gém hátát; egy helyen véres volt a toll. – No, ezt kibírja még – dörmögte –, még kitanítom a két kerecsent rajta.
S intett, hogy vegyem fel a madarat, és vigyem vissza a volierbe. A veterán nem mozdult a hónom alatt; az volt az érzésem, hogy nehezebb, mint mikor kihoztam – de Lilik csak mosolygott.
– Ha lemérnénk, pontosan ugyanannyi volna.