Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Móricz Zsigmond: Az isten háta mögött

Móricz Zsigmond portréja

Az isten háta mögött (Magyar)

Veres tanító úr tett-vett a szobában, s nagyon unatkozott. Szeretett volna valami ürügyet kitalálni, hogy elmehessen hazulról.
– Ez az asszony egész megvénült – mondta magában, s félszemmel vizsgálta a feleségét. – Az ember elvesz egy fiatal lányt, hogy míg él, mindig legyen körülötte egy fiatal, friss menyecske, osztán tessék.
Az asszony már fel volt öltözve s betegen, fáradtan, hanyagul, csak muszájból takarított. A bejáró asszony be-bejött s megkérdezte, mit csináljon a főzéssel.
– Bánom is én! Amit akar! – mondta végre türelmetlenül az asszony.
Az ura felhúzta a szemöldökét magasra, s mély ráncok gyűrődtek alacsony homlokán.
– Ilyen egy jó asszony – mondta magában –, aki azt mondja az ebédre, hogy csináljon a cseléd, amit akar. Ez kellett nekem éppen. Mikor én már legénykoromban is olyan háztartást vittem, hogy akármelyik házasember jött el hozzám, mindig megirigyelte. Milyen búcsúkat tartottam én, a katolikus kollégák is mind hozzám jöttek. Pedig csak egy magányos úr voltam… Malacom volt, disznóm; volt úgy, hogy tehenet is tartottam; na, egye meg a fene. Késő bánat, eb gondolat. Avval tettem tönkre magamat, hogy megházasodtam.
Az asszony beleült egy karosszékbe, s kibámult az ablakon. Nagy, szomorú szemei most nem csillogtak, bágyadtan meredtek az ablakra.
– Majd elintéződik minden. Jön egyik nap a másik után…
– Lelkem – szólalt meg a férj –, megyek egy kicsit a városba.
Bólintott rá, mintha részt venne az életben, pedig csak úgy magától billent a feje. Aztán az ablakra nézett, s úgy vonta valami, hogy kivesse magát rajta. Szinte szédült bele. De erőtlen testének egy porcikáját sem bírta mozdítani.
A tanító már a szobában feltette a kalapját; meghúzta elölről, hátulról, hogy jól álljon a fején, botot vett a kezébe, és megrángatta a ruháját, mintha azzal rendesebb lett volna.
Egy kis lelkiismereti furdalást érzett, mikor lement a lépcsőn, mintha valami azt súgta volna neki, hogy otthon kellene maradni, beteg az asszony, meg kell vidámítani. De abban a percben kiverte a fejéből a gondolatot, s türelmetlenül igyekezett másra, valami nem kellemetlenre, valami közönséges dologra fordítani a figyelmét.
– Szombat van – mondta magában. – Holnap vasárnap lesz.
Rendes léptekkel haladt át az udvaron, ki a kapun. A sikátoron akart felmenni a nagyvendéglőhöz, mert az a rövidebb út, de egyet gondolt s kiment a nagyutcára.
– Á, alászolgája, Klein úr! – köszönt vidáman a fiákeresnek. A testes, vörös arcú Klein nagy mozdulatokkal köszönt vissza.
– Hogy van, tanító úr, hogy van! Pardon, még nem is gratuláltam az igazgatói kinevezését! Gratulálom.
A tanító furcsán nézett rá, bántotta a fülét a helytelenül használt grammatikai forma, de jólesett a barátságos megemlékezés.
– Köszönöm. Na, hogy van, Klein úr?
– Rosszul, kérem nem megy a seft… Persze, az uraknak jó, haha, azok csak úgy ugratják egymást kifelé az ablakon. Banda, kérem, csak az asszony kell nekik, meg a rablás.
– Mi az, mi az? Kiugrattak valakit az ablakon?
– No, hát maga igazgató úr, hol volt? Hisz mindenki arról beszél. Az a fiatal albírót, aki nemrégen van itt a városban. Csinos, magas, elegáns fiatalember…
– Az albírót! – szólt megdöbbenve a tanító.
– Igen, a közjegyző az éjszaka hazamegy, kérem, és ottkapja a feleségével az albírót. És, kérem, az a szamár fiatalember kapja magát és kiugrik az ablakon, és kérem, ott van egy csomó fa, olyan ölfa, és úgy megüti magát, hogy be kellett vinni a kórházba. Úgy, ahogy volt, csórén.
A tanítónak mozgott a szája, de nem jött ki rajta a hang. Csak pislogott. Aztán kezet nyújtott Kleinnak, és szaporán továbbment, mintha sietnie kellene valahová.
Néhány lépés után már megcsendesedett. Mire a harmadik házhoz ért, belenyugodott a változtathatatlanba.
Szembejött a polgármester. Köszönt neki.
– Jó napot, tanító úr – mondta a polgármester, s kezet nyújtott.
– Alászolgája, polgármester úr.
Az öreg megállott kényelmesen, asztmás fúvással s szólt ilosvai dialektussal:
– Na, megint csak botrány, megint csak botrány. Idehozzák mindenféle idegen fiatalembereket és azok csinálják egy csomó ostobaságot, és a város jó hírét tesznek tönkre.
– Könyörgöm – szólt a tanító s szemöldökét fontoskodva húzta fel kemény fekete kalapja alá, és sűrűn pislogott apró fekete szemeivel –, könyörgöm, tegnap egész délután ott volt nálam ez a fiatalember, nagyon szolidul viselte magát, mondhatom, nagyon tisztességesen. Ebédeltünk, egy kicsit boroztunk, semmi kifogást nem lehetett tenni. A feleségem is meg volt elégedve vele. Egészen korrekt úriembernek mutatta magát. Hanem könyörgöm, este, mikor elment, lehetett úgy kilenc óra, könyörgöm, akkor már valami zavart láttam rajta. Mondhatnám, valami furcsaságot.
– Aha, aha.
– Kérem, én éppen azért el is kísértem. És könyörgöm, elmentem vele a doktor házáig, persze! a közjegyzőé a következő ház! Nem akarta, hogy odáig elkísérjem! megáll és kezet nyújt és azt mondja: alászolgája.
– Aha.
– Könyörgöm, mikor én hazamentem, még mondani akartam a feleségemnek: te, ennek a fiatalembernek valami rossz jár az eszébe. Ez egészen úgy viseli magát, mintha betörni akarna valahova…
– Aha.
– Meg is halt?
– Nem halt meg!
– Nem? – mondta a tanító, s megijedt, hogy most valami kellemetlen pletykát csinált, ami még visszafordulhat.
– Az a baj – ismételte a polgármester –, hogy mindenféle idegen fiatalembereket hozzák ide a hivatalokba, az iskolákba, ezen kellene segíteni. Vannak nekünk derék fiaink, a városban születtek, és azok kintelenek messze földön kínlódni, és nincs is állásuk, és ide csak szépen idehelyezi a miniszter büntetésből mindenféle egyéneket. Ha azok valamit teszik, hát kérem, jönnek az újságok, és a várost kompromittálnak.
Kezet nyújtott s elment. Veres összevonta a homlokát:
– Miért mondtam én ennek, hogy könyörgöm! De szamár vagyok!… Á, polgármester úr, azért nem békülünk! Á, könyörgöm, nem lehet levenni az embert a lábáról…
A trafikosné a másik oldalon kinn állott az ajtóban és integetett a tanítónak. Veres át is ment.
– Jaj, tanító úr, kérem szépen, mi volt ez, istenem! – mondá a trafikosné, és összecsapta a kezét.
– Az este nálam volt, kilenc óra lehetett, mikor elment, de mondhatom, semmi kifogást nem lehetett volna ellene tenni…
Összevissza beszélt, s mindent elmondott, mi történt tegnap délután, csak akkor jutott eszébe megkérdezni, hogy is történt a baj.
Egyszerre ő lett a város középpontja, a legérdekesebb ember. A borbély illő tisztelettel átjött a másik oldalról, s úgy hallgatta a beszédét… megállott mellettük egy csizmadiamester is, aki bőrkötényben jött végig az utcán, igen tekintélyes presbiteri tag volt, úgyhogy nem lehetett tiltakozni a kíváncsisága ellen. Messziről Máté Pista alakja tűnt fel, most is vadászruhában volt, fegyverrel a vállán, s a túlsó oldalról kiáltott Veresnek, hogy jöjjön át.
A tanító el is búcsúzott a csoporttól, és azok még együtt maradtak egy kis ideig, míg megtették a szükséges megjegyzéseiket, aztán a trafikosné bement a trafikba, a borbély a műhelyébe, csak a csizmadia állott ott legtovább; meg is mondta a borbély rá, hogyha egy csizmadia megáll, akkor azt csak bivallyal lehet kivontatni a pozíciójából.
– Hát öregem, hallom, nálatok volt tegnap ez a szerencsétlen flótás – mondta Máté Pista.
– Igen, tegnap ebédtől este kilencig ott volt!
– Most jövök éppen Druhonyecről, hallatlan, micsoda dolgok történnek ebben a városban. Hát most mi lesz, az asszonnyal mi van?
– Nem tudok, barátom, semmit.
– Na, gyerünk be egy pohár sörre, majd ott meghallunk mindent.
A kis város csöndes volt. Az utcákra forrón sütött le a nap, de ők, amint a nagy porban előre haladtak s meglátták, hogy a városház tornáca előtt néhány ember álldogál, izgatottan mondták:
– Micsoda forradalom. Barátom, az egész város fel van fordulva!
A tiszti étkezőben már többen voltak. S mindenki kíváncsian nézett Veres tanítóra, mert hiszen már mindenki tudta, hogy tegnap délután nála volt az albíró.
– Hm, hm – szólt Máté Pista. – Tegnapelőtt délután még itt ült, ebben a sarokban. Ugye, Kovács úr! Mindig ott ült abban a sarokban!
– Na, nem ül többet.
– Neem?
– Meghalt!
– Meg!? – kiáltott fel Máté. Veres Pál újra nyitva felejtette a száját, mint mikor az első hírt hallotta.
Aztán leült egy szó nélkül, s csak akkor jött magához, mikor Berta hozta a sört. Felvette a poharat s kiürítette. Jót tett neki a hideg sör.
– Hát ilyen az élet – szólt. – Szegény fiú. Ha rám hallgat, ma is él, sose lett volna semmi baja. Mondtam neki az este, mikor el akart menni, hogy: Albíró úr, ne menjen el. Pityizáljunk itt szépen, csendben, magunk közt, mint jó barátok. Azt mondja, hogy „nekem dolgom van!” Ezt mondta, szóról szóra emlékszem rá, „nekem dolgom van”. Este kilenckor? mondom én. Na, ugye, kilenckor ment el, jól emlékeztem. Este kilenckor? „Hát még tegnap elígérkeztem valahova!”
– Á, á – szisszent fel mindenki.
– Már tegnap elígérkeztem valahová! ezt mondta! Kérem, már tegnap elígérkezett valahová, tudniillik tegnapelőtt!…
– Azt jó tudni! Ez fontos! – mondta egy kopasz, veresszőke úr és felemelte a söröspoharát, amely félig volt. Veresnek üres volt a pohara, hát mielőtt tovább beszélt volna, megvárta, míg Berta kisasszony újat adott, már bent volt vele a szobában.
– Az fontos, kérem – folytatta a másik úr –, mert ez megdönti az asszonynak azt a vallomását: a közjegyző maga beszélte el, hogy nem várta, nem is gondolta, hogy elmegy oda az albíró, és hogy nagyon izgatottan ment oda a fiatalember!!! Kérem, ha izgatottan ment, annak az az oka, hogy nagyon is készült valamire!
– Nem akartam hagyni, hogy elmenjen – folytatta Veres a sör után -, még azt mondtam neki: „albíró úr, nem kell olyan csökönyös lenni, mint a szamár!” ezt mondtam neki: nem kell olyan csökönyös lenni, mint a szamár. Az öcsém is megmondhatja, az is ott volt.
Kicsit hallgattak.
– Ilyen az emberi sors – szólt egy kövér úr, a városi közgyám. – Sose tudja az ember, mikor hal meg. Az én hivatalomban csuda megrendítő halálesettel dolgozunk. Itt még szerencse, hogy egyik részről sem maradt gyerek.
– Hogy-hogy, egyik részről sem? Az asszony nem halt meg.
– Hát hiszen még az is meghalhat. Mindnyájan halandók vagyunk – szólt titokzatosan a közgyám. De aztán nem akart titkot tartani; bólongatva, sóhajtva tette hozzá:
– Azt megölte az ura.
– A vén trottli – mondta Máté Pista –, barátom, hisz az már nem ember! Nem férfi. Egyszer a vadászaton bevallotta, hogy már három éve nem tett kárt asszonyba.
– Bezzek, nagy kurmacher* vót valaha! – szólt nevetve a vörös úr.
– Hát az öcséddel mi lett? – kérdezte egy szemüveges fekete úr Verest.
– Felmentették.
– Hát annak mi baja volt? – szólt bele Máté.
– Semmi – legyintett Veres, és amint ránézett a Bardócz kolléga kíváncsian mosolygó arcára, előbb az jutott eszébe, vajon mire értette tegnapelőtt este ez az úr, hogy sajátságos! azután, hogy mi is volt az éjjel?… Beharapta a szájaszélét s hülyén nézett maga elé.
A kopasz vörösszőke úr felnevetett.
– Igazán, minden szenzáció csak addig tart, míg nagyobb nem jön. Kis halat megeszi a nagy hal, kis botrányt a nagy botrány. Egy kis diákcsíny volt az egész. Már nem is gondol rá senki. Szegény fiúnak az éjszakájára voltak kíváncsiak a professzorok. Kopó sorra járta az egész várost, hogy hol volt Veres Laci éjjel kettőtől háromig?
Hangosan felkacagtak.
– Mi a patvar! – kurjantott Máté Pista, s az öklével előbb a fejéje, aztán az asztalra csapott. – Fene abba a Kopóba, nekem jó barátom az öreg, de diákkoromban nekem is sok kellemetlenségem volt vele. Hát még most is olyan indiszkrét? – aztán a barátja vállát rázta meg. – Te, hát az öcsédből is lesz már mégis valami, ha éccaka kettő és három között, nem lehet tudni, hol jár!
Veres rábámult s azt mondta magában:
– A feleségem hol volt kettő és három között!
– Mi! Megbutultál, öregem?
A tanító megrázkódott s természetesen elmosolyodott.
Ebben a percben felnyílt a folyosói ajtó, s Veres meghökkenve látta, hogy az ő cselédasszonyuk lépett be rajta. Iszonyú rémült volt az arca, s látszott, hogy gazdáját keresi, de nem látta meg hamar, mert árnyékban ült.
– Mi baj, Tetka? – kiáltott rá Veres.
– Jaj, tekintetes úr, a tekintetes asszonka kiugrota ablakon.
Mindenki felpattant, csak Veres Pál maradt ülve.
– Odajöte Kalafszkyné nacsága, elmondot, micsoda baj történte écaka a nagyságos közjegyző uracskánál. Arra tekintetes asszonka csak kiugrota ablakon.
Veres tanítónak elmeredt a szeme, és lepittyent a szája.
– Én szaladtam pan doktor uracskáért, és Kalafszkyné nacsága vízzel locsolta tekintetes asszonkát. És mikor jöte orvos úr, a pan csodadoktor mondot nekünk, hogy nincsen semi baj, mert tekintetes asszonkának nem lesz semi baj, ojan szerencsésen este le, csak mintha – követem alásan – s megtörülte az orrát a fejkendő csücskében – segreeste vóna.
Valaki hangosan felkacagott.
Veres Pál odanézett, aztán felállott, mindenki nevetett, és ő is elmosolyodott.
– Nahát, hál’ istennek… Fizetek, kisasszony… Ha az ember kihúzza a lábát hazulról, mindjárt valami baj van otthon.
– Bizony, elég két halott egy napra – mondta az árvagyám. – Ámbár itt sincsen gyerek.
– Szegény asszony – szólt dallamos hangján Máté –, de mi jutott eszébe! Milyen égi szerencse, hogy semmi baja se lett! Meghatotta az albíró esete…
Veres Pál még ott állott. Nehezen indult el. Szórakozott volt.
– No, csakhogy a feleségemnek nincs baja, a többit nem bánom… azaz, hogy… Kár azért a fiatalemberért – s búcsúzóra megemelte a kalapját. – Bizisten a nevét se tudom. Ő se tudta az enyémet. Mindig valami Bovari úrnak szólított, pedig többször mondtam neki, hogy Veres Pál vagyok. Ami mégis nagy különbség!…



KiadóOsiris Kiadó, Budapest
Az idézet forrásap. 129-137.

Kérjen fordítást!

Ön itt és most kérheti, hogy valaki fordítsa le Önnek (és a világnak) ezt a művet is egy másik nyelvre. Mi eltároljuk a kérését és megmutatjuk mindenkinek, hátha valaki vágyat érez majd, hogy teljesítse azt. De nem ígérhetünk semmit sem ... Ha megadja az e-mail címét is, akkor azonnal értesítést küldünk Önnek, amint elkészült a fordítás.

NyelvKérések+1
Albán
Belarusz
Bolgár
Katalán
Cseh
Dán
Görög
Angol
Eszperantó
Spanyol
Észt
Finn
Francia
Ír
Galego
Ógörög
Horvát
Izlandi
Olasz
Latin
Luxemburgi
Litván
Lett
Macedon
Máltai
Holland
Norvég
Provanszál
Lengyel
Portugál
Román
Orosz
Szlovák
Szlovén
Szerb
Svéd
Török
Ukrán
Jiddis

Kérek egy e-mailt, amikor elkészül a fordítás:


minimap