Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig

Móricz Zsigmond portréja

Légy jó mindhalálig (Magyar)

A második óra magyar volt. A magyart egy fiatal segédtanár tanította, akinek már megjelent egy-két verse egy budapesti lapban, s mindenki azt mondta róla, hogy rém nagy költő. Tulajdonképp esküdtfelügyelő volt, vagyis végzett teológus, aki néhány órát tanított a gimnáziumban, s felügyelt a bentlakósokra. Ez a tanár fiatal volt, még semmi bajusza se volt, de már olyan szórakozott ember volt, amilyet sose látott életében, akárhányszor egészen összevissza szavakat mondott, s mindjárt elpirult, aztán olyan ijedten nézett körül, mint egy megijesztett kiskutya. Ahogy belépett, mindenki elkezdett nevetni.
– Mit nevettek? – kérdezte Misi.
– Nem látod?
– Mit?
– Birkanyírás vót.
Először nem értette, aztán egyszerre neki is annyira komikusnak tűnt fel a tanár feje, aki frissen nyírva jött a borbélytól, hogy fuldokló kacagásban tört ki. Bedugta az öklével a száját, s mikor leültek, lehajtotta a fejét a padba, s a könnye potyogott.
A tanár sem értette őket, de mikor rendes mozdulatával a fejéhez nyúlt, mert minden két percben végigtúrta a haját az ujjaival, s erre erősebb lett a nevetés: rájött.
Lángvörös lett s lesütötte a fejét, és ő is elkezdett nevetni.
– Látom, hogy ezen nevetnek – mondta magázva, mert ő volt az egyetlen, aki máris magázta őket. Pedig ki volt adva a tanárok közt, hogy az ötödik gimnáziumig tegezni kell a diákokat. – Hát kérem, ne csodálkozzanak rajta, hogy megnyiratkoztam, én legjobban szeretnék hosszú hajat viselni, egészen hosszút, de akkor Debrecenben megbámulnának az utcán, s így osztán addig halasztom a nyiratkozást, míg egyszer csak olyan leszek, mint egy vadember, s máma még az a pech is ért, hogy a szél elvitte a kalapomat. – Erre még hangosabb lett a kacagás. – S míg utána szaladtam, a szél fújta a hajam: hát szóval, bementem a legelső borbélyhoz és megnyiratkoztam; hát ez rettenetes, mit csinált velem, nagyon megnyírt, én mindig szerettem volna neki megmondani, hogy az istenért kedves mester… de hát a borbélynak nem lehet szólni, mert még levágja a géppel az ember fejét, nem igaz? – Erre iszonyú hahota lett. – Hát most már viselni kell így a fejemet, míg megint meg nem nő a hajam… hiába, mindenki olyan kalappal köszön, amilyen van neki, illetve mindenki olyan fejet hord, amilyet a borbély csinál neki… nem igaz?
Rettentőket nevettek, s az egész óra nem ért semmit, hiába könyörgött a tanár egész megaprehendálva:
– De hát, az istenért, ne nevessenek, mert mindnyájuknak ötöst írok be.
Ezen még jobban kacagtak, mert nincs ötös; a legrosszabb kalkulus a négyes, de a tanár a leányiskolában is tanít, s a kislányokat ezzel szokta ijeszteni.
Hát ezen a napon bizony a kisdiák nem sokat tanult, de annál nagyobb önérzetre tett szert: a pakk büszkesége dagasztotta a szívét, s még soha ilyen frissen nem ment fel a coetusba.
Ahogy benyitott, látja, hogy mindenki az asztal körül áll s eszik. Gyanút fogott, nem tudta, mit esznek, de megérezte, hogy baj van.
Az ő csomagja fel volt bontva, azt ették.
Persze óriási kacagás lett az ő rovására.
A szobafőnök csak később jött be, s szigorú lett.
– Ki bontotta fel?
Nem akadt gazdája, azt mondták, hogy mikor bejöttek, akkor már fel volt bontva, s az asztalra téve; azt hitték, Misi tálalta ki, de ez hazugság, mert Misi nem bontotta fel, ő a ládáján hagyta.
Bár bezárta volna!
Szégyellt szólni, csak félt, hogy valami olyan is van benne, amit nem szabad másnak látni.
A levelet keresgélte legelébb.
– Itt a levél! – kiáltott fel Andrási, aki első diák létére szintén ludas volt a dologban. Az A-istáknak nem volt második órájuk, s feljöttek a coetusba; ők hárman bontották fel, Andrási, Böszörményi, s egy 21. coetusbeli, akit Tök Marcinak csúfoltak.
Pogácsa volt a levélbe pakolva, mert nem szabad levelet küldeni a csomagban. Misi az ablakhoz sietett vele, s elolvasta, közben egy pogácsát majszolt. Mikor gyorsan végigolvasta:
– Hol a kenőcs? – mondta.
– Micsoda kenőcs?
– Azt írja édesanyám, hogy kenőcsöt csinált, azzal kenjem a kezemet, ha a szél kifújja, meg a cipőmet is itassam által vele, akkor nem járja át a víz… itt van megírva!
– Kenőcs! – mondta Böszörményi sápadva – hát az kenőcs vót?
– Micsoda?
– Hát amit kenyérre… kentetek.
– Ki kente? Te kented! – szólt elvörösödve Andrási.
– Nézd csak, ő ette meg, oszt még ránk kenné! – kiabált Tök Marci.
– Hát te nem ettél belőle? Nem te kented legjobban?
– Nem hát! Mer nem attál belőle, alávaló pimasz, szemtelen disznó, piszok gazember, nem aszontad, hogy ezt magadnak szántad?! – kiabált kivörösödve Tök Marci.
– Ne ordítson itt! – kiáltott rá a szobafőnök.
– Ha én ettem, ő is ette! Ha én ettem, ő is ette!
A többiek előbb elámultak, aztán rettentően kacagtak.
– Én azt hittem, hogy vaj.
– De jó, hogy nem ettem belőle, mondtam, hogy avas! Én mondtam, hogy avas!… Büdös, azt mondtam! – kiabált Andrási.
– Büdös is vót, no!
– Mégis megettétek!
– Kicsit büdös, ale jó!
– Jó bendőbe jó!
– Most aztán mi lesz?
– Ki lehet rókázni.
Iszonyú kacagások és ökröndözések lettek. Böszörményin mindenki nevetett, mert ő falta fel a legnagyobb részét, csak azért is, hogy ne maradjon belőle Misinek.
Misi eltette a csomagot a ládába.
Ezen az estén nem lehetett egyébről hallani, csak a kenőcsről, amit Böszörményi meg Tök Marci bekaptak.
A végén pálinkára konferáltak, s hoztak egy üveg gugyit, hogy leöblítsék a kenőcs ízét.
Este Böszörményi már átkozott dühös volt, s végül is kirukkolt:
– Elloptátok a késemet!
– Ki lopta el?
– Itt vót az asztalon, mindenki avval ett, mit tudom én, mék vágta zsebre.
– Fogd be a szád!
– Aggyátok elő!
– Add elő te a kenőcsöt!
Mindennek ez lett a vége.
Még a teológusok is mind megtudták még akkor este a konviktusban, hogy egy kisdiáknak csomagja jött, s legelőször a csizmatisztító kenőcsöt zabálták meg belőle a coetusbeliek.
A szobafőnök borzasztó szégyellte a dolgot, s azt mondta, hogy lemond a szobafőnökségről és kiköltözik a kollégiumból.
Este későn aludtak el, s még mikor mindenki szunyókált is már, akkor is megszólalt Nagy úr, a kisebbik nyolcadosztályos, aki nagyon tréfás tudott lenni, pedig rém komoly ember volt:
– Mintha subickolást hallanék… valamelyiknek a hasába…
Böszörményi szuszogott az ágyában, s viharos kacagásban törtek ki a diákok a megjegyzésre.
Felverték Böszörményit, aki felállott az ágyban, s a pokrócából kötelet csavart, s azzal verekedett.
– Elloptátok a késemet, alávaló, tolvaj bitangok! – ordította. – Ilyen piszok pakk, ami ez vót, ilyen kódus pakk, majd azt nézzétek meg, amit én fogok kapni: egész sült liba lesz benne!
– Ebbe is vót egy kis jó kenőcs.
Éjfél is elmúlt, még mindig tombolt s újra meg újra fellobbant a kenőcshecc.
Másnap az iskolában folytatódott a dolog, a kenőcsevés híressé lett, s Böszörményi mint egy kivert bika tombolt. A másik kettőn nem is száradt rajta semmi, mert mindig egy bűnbak kell a világnak, a legfeltűnőbb valaki, s a kisebbek elsikkadnak, eltűnnek, hogy arra az egyre járjon a rúd, támadás és harag és nevetség.
A csomagban levő holmiknak olyan furcsa szaga van, „madárlátta kenyér” – mondta az édesapja, ha megjött messze útról, s a tarisznyából kenyeret vett ki: ilyen ajándékot szokott hozni, s ennél nagyobb örömet nem is adhatott volna egy apa sem a gyermekének.
Mikor nem kacagtak, akkor mindig a szüleire gondolt. Az édesanyja levelét a füvészkertben olvasta el alaposan, mert ott legkevesebben szoktak lenni. Sírt, mint a bárány, elbújva a legtitkosabb bozótba, s mikor jól kisírta magát, és haza akart sietni, mert közeledett a délutáni iskola, egyszer csak úgy állott meg, mintha a lába gyökeret vert volna a földben.
Egy fiatal legény dolgozott a virágágyban, s a fején ott volt…
Igen, ott volt a fején, határozottan megismerte, az ő kalapja.
Biztosan megismerte, a lehajló sertéről, meg a színéről is, olyan zöldes színű volt, mint mikor ő elvesztette, s vékony zsinórja volt, és nem pántlikája.
Soká nézte, szerette volna megszólítani, de nem merte. Az ő fején még most is ez a rongyos szalmakalap volt, s a jó kalapja itt van egy lépésnyire, másnak a fején, és hogy tönkre van már, csupa piszok és gyűrött, és mintha nem is az ő kalapja volna… S nem és nem merte azt mondani, hogy: „Kérem, adja ide a kalapomat!”
Távolról meghallotta a kollégium udvarán a csengőt, és futni kezdett, mintha rákiáltottak volna, s akkor délután olyan szomorú volt és bánatos, mintha az egész élete nyomorult lett volna, de senkinek sem merte megmondani, mert szégyellte, hogy olyan ügyetlen szamár volt, hogy elveszítette a kalapját, s nem akarta, hogy kinevessék, mert biztosan kinevették volna… Mint Böszörményit a kése miatt…
A Böszörményi késével viszont mi történt!
Mikor felment a lakásba este az óráról, éppen rakta a fűtő, a szolga a tüzet a kályhába; kívülről lehetett fűteni, a kulinából, de maga a kályha, nagy vashenger, odabent volt a szobában, e körül a kályha körül szoktak estefelé összeülni vacsorára menés előtt, s a felnőtt diákok vendégeket is szoktak fogadni, volt egy nyolcadikos, Páncél úr, aki sokat járt Lisznyai úrhoz, a szobafőnökhöz, meg egy Haranghy úr, nyolcadikos költő, aki verseket írt, s meg is jelent a debreceni lapokban, s az is sokszor bejött hozzájuk, most is ott ültek a kályha körül és beszélgettek. Simonyi óbesterről mondott Haranghy úr egy történetet, hogy a legvitézebb huszár gyerekkorában cívisfiú volt, s egyszer felment verebet szedni a veres toronyba. Hát észreveszi, hogy kívül egy repedésbe varjúfiók van, akkor kidugtak egy deszkát, ő kiállott annak a végére, úgy szedte ki lábujjhegyen a kis varjúkat a kebelébe. Azt mondják neki: „Adsz-e belőle?” „Nem adok!” Erre megharagudtak: „Eleresztjük a deszkát, adsz-e belőle?” „Nem adok!” Eleresztették, ő meg leesett a veres torony tetejéről, akkor felugrott, elszaladt, és fügét mutatott nekik: „Azért se adok belőle!”
Ez borzasztóan tetszett neki s egész álmélkodott. Közben a ládája rendezgetésével volt elfoglalva, az újonnan jött fehérneműit rakta be, s a csomag morzsáit seperte ki a ládából: hát amint a többiek a kályha körül ülnek, ő pedig egyedül dolgozik a sötétben, a kezébe akad a Böszörményi kése.
A szíve verése is elállott.
Előbb csaknem kikiabálta, hogy „megvan a kés”, aztán megijedt, hogy Böszörményi rögtön ordítani fog, hogy: „Elloptad a késem, el akartad lopni, hogy került volna másképp a ládába!” – és más efféléket. Nem szólt tehát, csak félretette a kést, s a sötétben tovább maszatolt a ládában, aztán újra meg újra megtapogatta a kést, már ráismert, ez egy halnyelű kés volt, nagyon gyönyörű kis kés, csillogó fényes volt a nyele, gyöngyházból volt a hal alakja, és még szeme is volt a halnak.
Aztán mindjárt arra gondolt, hogy úgyis megették az egész csomagot, alig hagytak belőle neki valamit, meg hogy a kertészsegéd is az ő kalapjában jár, ezt a kést nem is fogja visszaadni, hanem haza fogja vinni az öccseinek megmutatni, s milyen nagyszerű lesz, ha azok látják, hogy ő milyen kést szerzett Debrecenben! 



KiadóAkkord Kiadó, Budapest, 1998

Buď dobrý až do smrti (Szlovák)

Druhá hodina je maďarčina. Profesorom maďarčiny je mladý suplent, ktorému v istom peštianskom časopise vyšli zo dve básne, nuž ho pokladajú za úžasne veľkého básnika. Je on vlaste dozorcom v konvikte, inak skončeny bohosloves, ktorý učí niekoľko hodín na gymnáziu a pritom dozerá na internátnikov. Mladý človek, po fúzach ani stopy, ale už teraz taký roztržitý, že takého človeka ešte nikdy nevidel: neraz potára kadečo dve na tri a hneď sa zapýri, potom sa zobzerá taký vyjavený ani naplašený psík.
Len čo vkročil, všetko sa začalo vyškierať.
- Čo sa smejete? - pýta sa Misi.
- A nevidíš?
- Čo?
- Bolo strihanie oviec.
Najprv nepochopil, no odrazu sa profesorova hlava i jemu zazdala taká komická, že sa na zadusenie rozchichúňal; profesor očividne práve vyšiel od holiča. Misi si zapchal ústa dlaňou, a keď si posadali, zohol sa pod lavicu, čo nevládal zadržať slzy.
Profesor tiež nič nechápal, ale keď si so zvyčajným pohybom siahol na hlavu, že si - ako doteraz podchvíľou - začrie prstami do vlasov, a smiech nato ešte zmocnel, vtedy sa dovtípil. Vzblkol, sklonil hlavu a roztriasol sa v smiešku.
- Vidím, čo vás rozosmialo, - vraví; inak on jediný im už teraz vyká, hoci profesori majú prikázané študentom až po piatu triedu tykať. - Nuž, prosím, nečudujte sa, že som sa dal ostrihať; ja by som mal najradšej dlhé vlasy, celkom dlhé, aby ma v Debrecíne na ulici obdivovali, a preto potom tak dlho odkladám so strihaním, kým raz bude zo mňa hotový divach, a tu len keď ma dnes stihne nehoda: vietor mi uchytil klobúk. - To vzbudzuje novú salvu smiechu. - Ako tak uháňam za ním, vietor mi razvieval vlasy: nuž, slovom, vošiel som k najbližšiemu holičovi, že si ich dám skrátiť; a to je strašné, čo porobil so mnou, priveľmi ma ostrihal; ja by som mu bol po celý čas rád povedal, že preboha, drahý majster... ale či sa môžeš holičovi prihovárať, ešte ti trafí odrezať hlavu mašinkou, nie pravda? - Po týchto slovách sa strhol nehorázny chachot. - Nuž teraz mi už neostáva iné, len chodiť s takouto hlavou, kým mi vlasy znova nenarastú... Raz darmo, človek sa musí pozdravovať takým klobúkom, aký má, respektíve chodiť s takou hlavou, akú mu spraví holič... no nie?
Rehot nadobudol strašlivé rozmery a celá hodina stojí za fajku dymu, darmo profesor celý zaprehendovaný modliká:
- Ale veď sa nesmejte, preboha, lebo vám všetkým napíšem pätorku.
To ich ešte väčšmi rozveseľuje; totiž profesor učí aj na dievčenskom ústave a dievčatá tiež strašieva pätorkami.

Teda v tento deň sa študentík veru neveľa naučil, ale zato nadobudol tým väčšie sebavedomie: srdce má preplnené hrdosťou nad balíkom, takže sa taký oživený ešte ani raz nevracal do coetusa.
Len čo otvoril dvere, vidí: všetci stoja okolo stola a jedia.
Pojal podozrenie; nevie, čo jedia, no vycítil: zle je.
Jeho balík bol otvorený, ten jedli.
Pravda, strhol sa obrovský smiech na jeho rováš.
Senior prišiel iba neskôr a prísne spustil:
- Kto otvoril balík?
Gazdu nikde - všetci sa božia, že keď vošli, už ho našli razbalený na stole; mysleli si, Misi to povykladal, ale to je klamstvo: Misi nič neotváral, on si balík nechal na kufri. Bodaj by si ho bol zamkol!
Hanbí sa ozvať, len sa bojí, aby sa v balíku nenašlo, čo iný nemá vidieť.
Po liste sa zháňa predovšetkým.
- List? Tu je, - zvolal Andrási, ktorý ako eminent tiež mal prsty va veci. Žiaci A triedy nemali druhú hodinu, nuž vybehli do coetusa; balík otvorili tí traja: Andrási, Böszörményi a jeden z 21. coetusa, s prezývkou Marci Tekvica.
Keďže v balíkoch neslobodno posielať listy, za list poslúži papier, do ktorého mu mamka zabalila pagáčiky. Misi sa náhli s ním k obloku, že si ho prečíta; idúcky žuje pagáčik. Len čo prebehol list očami, volá:
- A krém je kde?
- Čo za krém?
- Mama píše, že mi spravila masť, mám si ňou ruky natierať, keď mi popukajú na vetre, a topánky namastiť, aby nepremokala cez ne voda... aha, tu to stojí.
- Krém! - a Böszörményi očividne zbledol. - Tak to bol krém?
- Čo?
- Nuž čo ste natreli... na chlieb.
- Kto natrel? Ty si natieral! - sčervenel Andrási.
- Pozri, on zhlce a na druhých by to chcel natrieť! - vykrikaval Marci Tekvica.
- A ty si nejedol z neho? Nenatrel si si najhrubšie?
- Nie veru! Skôr ty!
- Ale ja? Veď si všetko pohltal, ty galgan podlý, bezočivý, nuž či si nepovedal, ty zbojník, že si to nedáš? - kričal Marci Tekvica, celý červený.
- Nerevte mi tu! - okríkol ho senior.
- Ja som jedol, aj on jedol! Ja som jedol, aj an jedol!
Ostatní najprv otvorili ústa, potom sa dobre nepopučili od smiechu.
- A ja, že maslo.
- Dobre, že som z toho nejedol, hneď som povedal, že je potuchnuté. No nevravel som, že je potuchnuté?... Smrdí, reku! - vykrikoval Andrási.
- A čo na tom, keď smrdelo?
- Predsa ste ho pochovali.
- Trochu posmrdkáva, ale zato zbaví.
- Dobré sa samo chváli.
- A nič sa mi nestane?
- Budeš chváliť Dávida.
Nehorázny rehot a grganie neberú konca, najmä na Böszörményiho rováš, lebo on pohltal najväčšiu č astku už len preto, aby nezvýšilo Misimu. Misi odložil balík do kufra.
A celý večer sa ani nehovorí o inom, len o kréme, čo Böszörményi s Marcim Tekvicom pohltali.
Večer Böszörményi trieskal-vrieskal od jedu a napokon vyrukoval:
- Nožík ste mi potiahli!
- Kto?
- Tu na stole ležal, všetci ste s ním jedli. Čo ja viem, ktarý si ho pichol do vrecka.
- Netrep!
- Sem s nožíkom!
- A ty s krémom.
Tak sa končia všetky škriepky.
Ešte v ten večer zvedeli v konvikte i bohoslovci, že ktorémusi žiačikovi prišiel balík a že mu chovanci vyžrali z neho krém na čistenie čižiem.
Seniora vec náramne škrie; vyhlasuje, že zaďakuje zo seniorstva a z kolégia sa odsťahuje.
Nadišla i noc, a tu, ako všetci začali podriemkávať, ozve sa pán Nagy, menší z oktávanov, čo nepohrdne dobrým fígľom, hoci je inak strašne vážny človek:
- Akoby som počul šuviksovať... voľaktorému v bruchu...
Böszörményi na posteli fučí a na pána Nagyovu poznámku sa študenti dávajú do pustého rehotu.
Böszörményiho zdurili, no on si v posteli zastal, skrútil z pokrovca gundžu a rozháňa sa:
- Nožík ste mi potiahli, zlodeji zlodejskí, naničhodní, - vykrikuje. - Daj sa mi svete, aj s takým biednym pakľom, ako bol tento, taký žobrácky pakeľ. Potom vytrčíte okále, až ja dostanem pakeľ: bude v ňom celá pečená hus!
- Aj v tomto bol fajnový krémik.
Prešla i polnoc a šanty s krémom len neberú konca.
Na druhý deň mala vec pokračovanie v škole, krémová zájedka nadobúda čoraz väčšiu povesť a Böszörményi besnie ako zmlátený byco. Druhí dvaja obišli nasucho, lebo svet sa vždy uspokojí s jedným hriešnikom, s jedným z najokatejších, a tí menší zapadnú, rozplynú sa, aby sa tomu jednému čím viacej ušlo: trestu i útokov, hnevu i posmechu.
V balíku poslané veci majú preľúbeznú vôňu - „chlieb, čo poslala líška“, hovarieva otec, keď prichádza z ďalekej cesty a vyberie z kapsy chlieb: také darčeky nosieva a väčšej radosti od tej by nedal nijaký iný otec svojmu decku.
Keď smiechy tíchli, vždy myslieval na rodičov. S mamkiným listom sa uchýlil do botanickej záhrady, že si ho dôkladne prečíta, lebo tam nebýva toľko svedkov. Bračal ako baran, ukrytý v najtajnejšej húštine, a keď sa do vôle vyplakal a rnal sa pobrať domov, lebo sa blížil čas popoludňajšieho vyučovania, odrazu len zastal ako zakopaný.
Na kvetnej hriadke pracuje akýsi mládenec a na hlave má...
Áno, má na hlave - poznáva ho celkom isto - jeho klobúk.
Dobre ho poznáva po previsnutej štetine, ba aj po farbe; je takej istej žltkastej farby, ako keď ho stratil, a miesto stužky je na ňam tenká šnúrka.
Hodnú chvíľu si ho obzeral, rád by mládenca oslovil, ale nie a nie sa odhodlať. Sám má na hlave ešte vždy ten prekliaty slamenák, a jeho klobúk tu, pod nosom, na cudzej hlave, a aký je už znivočený, zašpinený a dokrčený, ani čo by nebol ten jeho... A on nie a nie povedať: prosím, vráťte mi klobúk!
Začul vzdialený zvuk cengáča zo dvora kolégia, nuž sa dal do behu, ani čo by ho boli vystrelili, a v toto popoludnie mu je tak clivo, toľký žiaľ ho kvári, že si pripadá ako najostatnejší na svete. Ale by sa nikomu nezdôveril: hanbí sa, že je taký kyptoš kyptavý, klobúk si stratí, a nechce, aby ho vysmiali... Ako Böszörményiho pre nožík...
A hľa, čo sa porobilo s Böszörményiho nožíkom!
Keď večer po hodine vbehol do izby, kurič-sluha práve prikladal do kachieľ; kúri sa zvonka, z kutice, ale samy kachle, hrubánsky železný valec, sú dnu v izbe, a okolo nich vždy v podvečer, pred odchodom na večeru, posedávajú a besedujú študenti, starší i s privedenými hosťami: istým pánom študentam Páncélom, oktavánom, ktorý navštevuje pána študenta Lisznyaiho, seniora, ako aj s istým pánom študentom Haranghym, oktavánam-básnikom, ktorý píše básne, ba už mu aj vyšli v debrecínskych časopisoch.
Pán Haranghy rozpráva historku o oberstovi Simonyim, o tom, ako sa raz tento hrdinský husár, čo bol za detstva prôsťa, vybral na Červenú vežu za vrabcami. Odrazu len zbadá v pukline z vonkajšej strany mladé vrany; vystrčili dosku, on prešiel po nej na samý koniec a stojac na prstoch, vyberá vranky a kladie za košeľu. Spoločníci na neho volajú: ale nám dáš z nich? Ba ešte čo! Nasrdili sa: dáš z nich, alebo pustíme dosku? Nedám! Pustili dosku, on zletel z vrcholca Červenej veže, padá na rovné nohy ako mačka a ukazuje figu: a just nedám.
To sa Misimu prenáramne zvidelo, nevie sa prenačudavať. Medzitým sa baví upratovaním svojho kufra, ukladá doň čistú bielizeň a vymetá omrviny z balíka: slovom, ako si tak ostatní posedujú okolo kachieľ a on sa sám zvŕta v šere, odrazu mu príde pod ruku Böszörményiho nožík.
Srdce sa mu zastavilo.
V prvej chvíli len-len že nezvalal: „Nožik!“, ale vzápätí sa zháčil; veď by sa Böszörményi zaraz razkričal: „Potiahol si ho, chcel si mi ho ukradnúť, akože by sa bol mohol dostať do kufra!“ a podobné táraniny. Nevraví teda nič, nožík iba odložil nabok a vo tme neprestáva prekutávať v kufri, znova a znova ahmatáva nožík, celkom si zvyká naň: kovaný „na rybku“, prekrásny vreckový nožik, s jagavou, ligotavou rúčkou, rybka celá z perlete, a ani oko jej nechýba.
Celý bol preč od vzrušenia. Nožík ukryl v tajnej priepravke svojho kufra. Jeho kufor totiž slúžil voľakedy starému otcovi (to jest mamkinmu otcovi) ako debna na koči, na ktorom chodieval v žiackych rokoch do Šarišského Potoka, a ten kufor má tajnú priepravku. Dno riadneho priečinku na ľavom boku sa dá vybrať, lebo je dvojité, a možno v ňom skryť peniaze alebo menšie predmety; záver sa otvorí, keď dve paličky potisne vpravo i vľavo, ale to by nepoznal nikto, keby nevedel, že je to tajný priečinok. Nožík položil za tmy na to tajné miesto a umienil si neotvoriť ho, pokým mu len nepríde odísť domov.



Az idézet forrásaBuď dobrý až do smrti, p. 32-38., Mladé Letá, 1968

minimap