Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Marno János: Metamorfosi (Átalakulatok Olasz nyelven)

Marno  János portréja

Átalakulatok (Magyar)

„ csontvázmadarak hajnali négy órakor”

Giacometti

 „Halál, meg fogsz halni!”

 John Donne

 „Ich freue mich auf meinen Tod.”

 J. S. Bach

 

Unom és undorít a halálom.

Elvágódom egy alagsori üzlet

lépcsőfokán, koponyaalapi

törés, a szájam résnyire nyitvamarad,

lelkem légysóhajtással röppen

ki belőle, hogy azután döglégyként             

másszon vissza a fekete résbe,

lepetézni a halott nyelv alatt.

 
Néger katonák gyűlnek alakzatba,

gyötrelmemre, a hajnali ködben,

emlékeztetnek a halottakra,

akiktől éjszaka búcsút vettem

a kávéházban, annak ellenére,

idegen tőlem az az életforma,

idegenebb, mint az élet maga.

 

Nyersen szeretem forgatni hosszan

a szavakat magamban, fölnyársalni

őket a nyelvemmel a két szemfogamra,

majd elgyámoltalanodni velük

a számban a kis asztalkánál ülve,

azt sem bánva, ha olykor kiülnek

ők is direkt az ábrázatomra,

bátraknak tűnve és elesetteknek

 

Donne tévedett: a Halál örök-

életű, meghalni egyedül mi,

életre keltek vagyunk képesek,

elnyúlni piros deszkánkon egy reggel,

gerincünk körül csontvázmadarak

keringnek, s ahogy kezdünk ráismerni

régi Gesztenyéskertünkre, kelnénk

nyomban újra, és indulnánk körbe,

 

és nem megy; nem visz a lábunk hátra,

sem előre, megszikkadt a velő

koponyatetőnk alatt, értsd: agyunk

elagyagosodott, és a kérge

kicserepesedett, rosszul vagyunk,

itt az ideje tehát abbahagynunk

a disznólkodásokat. Ideje

rendben megdöglenünk, visszatérnünk

a szállásunkra, nyelvünk alá, hol

 

kéjes sóhajtozások s hörgések

közepette álmunkban lepetéztünk.

A fekete katonák nyúlpörköltet

kaptak kelkáposztafőzelékkel,

annak a szaga áll még a ködben,

mely mintha nem szállna fel soha többet.

Zavart vagyok és egyre nyűgösebb.

 

A betűket is elmosódni látom

ebben a  fültépő viaskodásban,

Jean Valjeanként cipelem a hullámat

a bélcsatornámban menekülőben

a pókhasú zsaru, Javert elől,                   

miközben rettegek ilyen mocskosan,

zihálva és holtan a kis Cosette

szeme elé kerülni, megállok

hát inkább, és agyoncsapom a pókot,

 

amint utolér bennünket ebben

a csatornaszürkületben.

Dögölj  meg te is, te nyomorult kopóféreg!

nagyjából ilyesmit fogok mondani

neki viszonylag szenvtelen képpel

és szenvtelenül kopogó hangon.

Aztán hirtelen megtöröm a csendet,

még nem tudom, mivel, de megtöröm,

vagy ha nekem sehogyan nem megy,

kerítek egy hullát valahonnan,

és megtöretem vele odaát.



FeltöltőBakó Mariann
KiadóMagvető
Az idézet forrásaHideghullám
Könyvoldal (tól–ig)48-50
Megjelenés ideje

Metamorfosi (Olasz)

“uccelli scheletrici alle quattro del mattino”
 
Giacometti
 
“Morte, tu morirai!”
 
John Donne
 
“non vedo l’ora di morire.”
 
J. S. Bach
 
 
Mi dà noia e son disgustato dalla mia morte.
 
Mi schianto sui gradini d’un negozio
 
seminterrato, frattura alla base
 
del cranio, la bocca rimane semichiusa,
 
la mia anima vola fuori come un sospiro
 
di mosca, per strisciar poi dentro il buco nero
 
sotto forma d’un moscone della carne,
 
per deporre le uova sotta la lingua morta.
 
 
Soldati neri si radunano in formazione,
 
al mio tormento, nella nebbia mattutina,
 
mi fanno ricordare ai morti, dai quali
 
nella notte, in caffetteria mi sono
 
congedato, nonostante il fatto,
 
che questo modo di vivere mi sia
 
più estraneo, che la vita stessa.
 
 
Mi piace rigirare dentro di me
 
a crudo e lungamente le parole,
 
infilzarle con la lingua sui due canini,
 
poi seduto al tavolino e con loro
 
sempre più indifeso nella mia bocca,
 
fregandomi se a volte si manifestano
 
anche loro direttamente sul mio viso,
 
apparendo coraggiosi e miserabili.
 
 
Donne si sbagliava: la Morte
 
è immortale, morire solo noi, nati
 
per vivere, siamo capaci, distendersi
 
un mattino sull’asse rosso, uccelli
 
scheletrici volteggiano intorno la nostra
 
spina dorsale e come cominciamo
 
a riconoscere il nostro vecchio Castagneto,
 
vorremmo riapparire e avviarci in giro,
 
e non va, le gambe non ci portano
 
all’indietro né in avanti, sotto la
 
nostra calotta cranica s’è rinsecchito
 
il midollo, vuol dire: il nostro cervello
 
è diventato argilloso, la sua crosta
 
s’è screpolata, ci sentiamo male, dunque
 
è tempo di finire con le porcherie.
 
È tempo che via via ritorniamo
 
ai nostri alloggi, sotto la lingua, dove
 
 
tra i sospiri lussuriosi e rantoli dei
 
nostri sogni, abbiamo deposto le uova.
 
I soldati neri hanno ricevuto spezzatino
 
di coniglio con contorno di verza stufata,
 
il suo odore persiste ancora nella nebbia,
 
come se non volesse mai più diradarsi.
 
Sono confuso e sempre più molesto.
 
 
In questa colluttazione assordante
 
vedo sfocarsi anche le lettere, trascino
 
a modo di Jean Valjean il mio cadavere
 
davanti Javert lo sbirro, dal ventre di ragno,
 
fuggendo attraverso le mie viscere,
 
mentre sono terrorizzato di comparire
 
davanti gli occhi di Cosetta, così sudicio,
 
ansimante e morto, preferisco dunque
 
fermarmi e schiacciare il ragno,
 
 
appena ci avrà raggiunto in questo
 
condotto crepuscolare. Crepa dunque
 
anche tu, miserabile verme d’uno sbirro!
 
Su per giù è questo, che gli dirò, con
 
una faccia relativamente impassibile
 
e con una voce piuttosto indolente.
 
Poi all’improvviso romperò il silenzio,
 
con che cosa ancora non lo so, ma lo
 
romperò, o se io non dovessi riuscire,
 
da qualche parte mi procurerò un cadavere
 
e nell’aldilà lo farò rompere da lui.
 
 
 
 
 



FeltöltőCikos Ibolja
Az idézet forrásasaját

minimap