Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Marno János: Repas de funérailles : Le dernier diner* (Az utolsó koporsóvacsora Francia nyelven)

Marno  János portréja

Az utolsó koporsóvacsora (Magyar)

 Mahler V. szimfóniája és a Kindertotenlieder dalciklusának hallgatása közben

 

1

Megéltem és meghaltam. Holtomban

nem kísértettem sehol senkit, nyugton

oszlottam a rend szerint a sírban,

miközben odakint, fent a kertben

esett szakadatlanul; ősz lehetett

vagy a megszokottnál melegebb tél,

és nem tavasz, azt nagyon nem szeretném.

A nyár végre hidegen hagy. Még egész

kiskoromban jártam naponta erre

a nagymamámmal nyáron, a lyukas

locsoló kannán és a csigákon

kívül azonban nemigen emlékszem

semmi egyébre. A nagyanyámból

például nem maradt semmi. Mintha

kiégett volna, ő, akit öröknek

hittem és vadonnak, Vadonnának,

tréfásan mondva, habár a tréfának

nem voltam híve az életben soha.

De a nagymamámban volt valami vad,

vagy maradéka valami vadságnak,

ami napra nap ide vezette őt

a temetőbe, bennem pedig meg sem

fordult, hogy akár csak egyszer ne tartsak

vele. Megérkeztünk és rávetette

magát az elvadult, gondozatlanul

hagyott kis sírhalmokra, kigyomlálta

a gazt és ültette a füvet és az ég

tudja, milyen virágokat, én meg

hordtam neki a vizet a lyukas

kannában, mert azon a nyáron egyszer

sem esett. Csak én pisiltem be egyszer-

egyszer, ha megfeledkezve testemről

lestem a csigákat, melyik merre

húzza a gyorsan szikkadó csíkot,

mely ujjnyomásra megrepedezett.

 

2

Hogy mikre nem emlékszik mégiscsak

az ember, ha nem erőlteti magát

túl érte! Ezt szeretem még a sírban,

a síri csendet, mely ez életben

szorongást keltett gyakran, itt lent meg

halálos nyugalmat: póker üregű

tekintetet, amilyennel a rohadt

életben bármit megnyerhetett volna;

Csakhogy az a vonat már elment, mondja

untig a lusta férgeknek, melyek ott

döglenek rajta degeszre zabáltan.

Napoznak úgyszólván! És miért is ne,

ha egyszer de facto túlvilág van,

másvilág, más szóval, ütközésprogram

egy végtelen részecskerombolóban.

Amibe éppenséggel belehalhat

újra meg újra meg újra az ember.

Nagyanyám temetésére nem mentem

el annak idején, elment tőle még

előbb a kedvem, vagy elfelejtettem,

és most a földben sem mond semmi újat,

sem valami régit újra nekem. Ha

életben volnék most, akár mondhatnám

azt is, tetszik itt nekem. A természet

közönye, ha jól emlékszem. Arra

mondanám, hogy tetszik szinte. Hogy nem kell

lélekben sehol sem lennem, iránta,

a nagyanyám holléte iránt sem ébred

érdeklődés bennem, hogy ő vajon hol

fekszik ebben az örökesőben,

nem izgat a hangja, hogy jólesne-e

hallanom: “Jó vagy rossz helyen kopogtatol.”

Elhanyagolt szerzetes-sírokat

szeretett gondozni különösen,

lazaránusok, angolkisasszonyok

sírjait, gyomlált, ültetett a buja

madárcsicsergésben, én csak öntöztem,

szandálban, rövidnadrágban, mert délre

igen felforrósodott a levegő

még a dús lombok alatt is, a fején

szalmakalap, rajtam vizes zsebkendő,

a csücskei csomókba kötve. Együtt

háltam is otthon egy rossz kanapén

vele, és együtt keltünk a nappal, és

mentünk a hajnali misére, egy

karcsú és hűvös kis kápolnába.

A kápolna mellett élt szüleivel

a Bolond Sára, mígnem egy hidegebb

éjszaka fel nem falták őt a disznók

fagyos álmában. Mintha gyomromat

hallanám forogni a sír gyomrában,

egyre harsányabban, korogni most már

a sír gyomrát perforáló gyomromban,

a fájdalom elcsigáz, de mennyire

pompás csatajelenetnek leszek mindjárt

a tanúja, ha kibírom azt az egy-

másfél percet!

 

3

Nincs is gyomrom. Disznósajt készülhetett

volna belőle, eleven disznósajt,

ha történetesen én falom fel azt

a flúgos Sárát. És akkor a saját

disznósajtommal etethetném tovább

a féregcsordát, míg bele nem döglik

valamennyiük, s a síri csendben

akkor tényleg nem hallani mást,

csak az esőkopogást,

vagy a szemerkélés neszét. Örülök

az ilyen nesznek. A novemberi

felhők mikor mogorván szemetelnek,

szurkálódnak, pokrócot teregetnek

a kóbor kutyák fekélyes bőrére.

És kinek ne volna titkolt fekélye

valahol, amely a lelkét előre

kikezdte, hogy aztán a testével

már ne kelljen annyit vacakolnia.

Elmosva emlékeim az éjjeli

vackolódásokról mellette a szűk

kanapén, sem íz-, sem szagemlékem,

csupán az ujjbegyeim, melyekkel

tucatnyi írógép billentyűzetén

tanultam később tájékozódni, ők

őriznek elrothadtan is valamit

még a tapintásából, mivelhogy azt,

a hálóingét gyűrködve merültem

álomba ezer éjen át. Túloznék?

Túlozhat-e a síron túl akármit

fölemlegetve a lélek? Nagyanyám

egyszer csak eltűnt, nem sírtam utána,

felrótta anyám, a húgom, nővérem,

akik most mind nincsenek, ahogy én sem.

Nemlétünk különbözőségében

a nagyanyám sírját borítja csupán

sűrű homály, minthogy őt nem is a föld,

nem is a tenger vagy óceán, hanem

makacsul mindig a köd nyelte el.

Papokra főzött odakint, a gyűrűs

ujját ott darálta le, így enyelgett

velük néhány évig még csonkán, majd

visszatért közénk szalmakalapban és

cigányhabókos tarkaszínekben.

 

4

Az utolsó koporsóvacsora

freskóján őt látom ülni középen.

A fején fekete korona hajból

fonva, a lánykori sajátjáéból,

jól látni épp, ahogy eszi a rozsda

vörösbe forduló hajfonatát.

Látom az alkonyt, éjjel a kibomló

kontyát, a négy diófacsemetét

az ablak előtt, vénségére ültette

őket, mikor már félig befonta szemét

a szürke hályog. Nincs okom beszélni

róla többet, a köd, ami magába

vonta őt, a hajnali hidegben

kutyául köhögtet, és mért pont ekkor

fut össze a számban a nyál fantom-

szagától az abált szalonnának.

Fuldokolni és falatozni nyugton

egyidejűleg – csak idáig eljutnom:

ez a gondolat rágja csontjaimat

is itt a sírban, cibálja lelkemet,

mely ámulatomra még az örökké-

valótlanságban is kész öntögetni

magát némely szavakba, melyek szemre

fölöslegesek. Jobb tehát nem lenni

fent éjjel sem, nemcsak nappal, a Nap

csak arra való, hogy takarja előlem

az eget, és elnehezítse viselnem

a holttestemet. Éjszaka bezzeg ét-

vágyam támad főzelékre, mely hideg,

és odalökve ajtóm küszöbéhez.

Ezek volnának a serdülő évek

életképei, fantomkelései

szétkenődve a test bőrfelületén,

mely nem ismeri még az öregséget.

Az öregség reszketve ereszkedik

bele a székébe az asztalfőn,

bögréje fülébe kapaszkodik,

a bögrében bőrödzik a kakaó,

s a tanítványok mind azt lesik, mikor

billen meg a bögre az asztalszélen,

mert ez volt a szándéka, semmi kétség,

a figyelmet ébren tartani, végleg.

 

5

Halat mímelő polipot utánoz

egy hal. Legyen mondjuk a végső

szavam ez. Egy semmitmondó jelenet

talán egy ismeretterjesztő filmből,

melyet nem láttam, és nem is hallottam

róla, hogy műsorra tűzték volna, és

lement, s akik látták, azoknak tetszett,

nyugodtan aludtak tőle éjszaka,

néhányan akár nappal. Egész gyermek-

koromat tátott szájjal aludtam át,

mintha csodálattal adóznék annak,

ami nincs előttem sem formában,

sem tartalomban, sem jövő gyanánt,

mely ha elvirágzott, gyümölcsöt ád

unalmában. Dehogy ásítoztam!

Az orromban hibádzott a levegő

útja, amelyet most agyagos talaj

torlaszol el, mert a lélek elvan egy

darab kőben éppúgy, mint egy ágyú-

csőben, melyet betömve mutogatnak

kábult szülők a kába gyermeküknek.

A gyerek ki fogja hányni majd egy dísz-

sírhelyen a drága ebédet, drága

ebednek hogy legyen mit felnyalnia.

A természet tudja, hol mi a dolga,

tekintet nélkül a korra, amit

történelemként ad elő a szolga

személyzet. És rohanás a vonathoz

a pályaudvarra, dohányzófülke,

Rákosrendező, Angyalföld, Újpest, és

azután a vasúti híd a folyó

fölött, még egy közeledő gőzöst is

kiszúr magának a gyerek az acél-

pántok között a szürkésbarna vízen,

továbbá néhány kajakot. De tutaj

sehol, mint a Huckleberry Finnben.

Sehol a Herceg és a Király, meg a

saját apám. Nincs is apám. Mindössze

egy diónyi lyuk egy csontbőr alak

fonnyadt nyakán hamarosan, megy ajtót

nyitni a nővérem – és felsikolt; a

szavát viszont nem értem. Fekszem némán

a gödrömben, az esőt végtelenbe

nyúló gyufasercegésnek érzem.

És minduntalan elővesz emléke

a félelemnek, hogy égjen lámpa,

keljen a nap, az árnyékában végzem.

 

 

 



FeltöltőJakus Laura 1.
Az idézet forrásahttp://tiszatajonline.hu/?p=108819

Repas de funérailles : Le dernier diner* (Francia)

En écoutant la Ve symphonie de Malher et le cycle de chants des Kindertotenlieder

1

J'ai vécu et suis mort. Mort sans avoir personne

nulle part hanté. Je me suis en paix

décomposé selon l'usage en les tombeaux

lorsque, à l'étage, là, au jardin, il tombait

une incessante pluie; ou bien c'était l'automne

ou un inhabituel et plus chaud hiver.

Le printemps, loin de moi d'en rêver.

L'été enfin m'indiffère. En mon premier âge

encore chaque jour j'allais dans les parages

avec ma grand-maman en été mais, à part

un arrosoir tout troué et des escargots,

ma mémoire ne garde guère plus; par

exemple, de ma grand-mère, il n'est rien

dont je me souvienne. Comme grillée

celle crue par moi éternelle

Doña*, sauvage bois, sauvage bois, disant

ces mots pour rire, bien que de blagues je n'aie

de la vie jamais été très partisan.

Mais ou son côté mal dégrossi

ou un reste d'inhumanité en elle,

jour après jour, grand-ma, la conduisit ici.

L'accompagner au boulevard des allongés*,

que je n'aurai pas à le faire, j'y songeai

pourtant jamais. Puis, nous sur place, elle avec zèle

sur des tas de terre, tombes ensauvagées,

au lieu des plantes adventices arrachées,

planta des herbes, et quelles fleurs, ça, le ciel

sait. L'eau, moi, dans l'arrosoir percé

j'allais la chercher,

car cet été-là fut sans une seule averse.

Oui, bon de temps à autre j'ai bien fait pipi,

lors, m'étant oublié, des escargots j'épie

qui tirait la traînée la plus vite séchée

et où, elle, une empreinte de doigt la brisait.

2

Que de choses pourtant l'homme se remémore

même sans pour cela faire trop d'efforts !

Voilà dans la tombe encore pour me ravir,

outre le sépulcral silence, en cette vie

souvent anxiogène, la paix de la mort

ici-bas : d'un regard vide

comme au poker, avec lequel en cette vie

pourrie quoi et qu'est-ce aurait pu s'acquérir;

mais le voilà filé le train selon ses dires

murmurés aux oisifs vers pleins à en périr

qui là se repaissaient de ma chair si avides.

En quelque sorte ils bronzent ! Et aussi – pourquoi pas? –

si de facto existe une fois l'au-delà ;

un programme de choc dans un interminable

destructeur de particules, en d'autres termes

c'est cet outre-tombe où il se peut qu'on succombe

à la rigueur trois fois, en un bis, en un ter.

Aux funérailles de grand-ma je n'allai pas;

alors, ou bien encore avant, passa l'envie

chez moi ou bien c'était dû à quelque amnésie.

Et en terre à présent en rien ça ne me parle,

rien ni de neuf ni d'ancien à nouveau. Si

je vivais maintenant, je pourrais dire aussi

que la neutralité de la nature ici

ça, ça me plaît si rien ne m'échappe; sur quoi,

je dirais: ça me plaît presque que je ne doive

nulle part en esprit ni être avec grand-ma

ni, quant au lieu de séjour, éveiller en moi

l'intérêt porté sur où est-ce qu'elle gît

donc sous cette éternelle pluie. Au plaisir

d'entendre sa voix dire : « à mauvaise ou bonne

porte tu frappas» n'est rien qui m'émotionne.

Les tombes des moines abandonnées, elles,

avant tout elle aimait à les soigner, plus celles

de Lazaristes et d'anglaises demoiselles,

et sarclait et plantait dans un doux et hot

babil d'oiseaux, moi-même en sandales et short

juste j'arrosais, l'air vers le sud étant fort

torride encore aussi sous la riche feuillée;

si elle d'un chapeau de paille était coiffée,

sur ma tête j'avais

un humide mouchoir aux coins noués. Ensemble,

sur un dur canapé chez nous on dormait

aussi; le jour nous nous réveillions ensemble,

allions à mâtines dans un haut et moite

oratoire près d'où la Folle Sarah

vivant chez ses parents, par une très froide

nuit, s'offrit toute vive en pâtée aux verrats

dans son rêve de gel. Ce serait comme entendre

au ventre du tombeau se retourner mon ventre,

criant de plus en plus, gargouillant désormais

dans le mien perforant du tombeau les entrailles,

m'épuisant de douleur mais à point nommé

d'une ô combien pompeuse scène de bataille,

si une minute et demie je tiens, moi,

je serai le témoin !

3

Eussé-je un estomac, du fromage de porc

avec lui, pût se faire; un fromage de porc

bien vivant s'il arrive que je la dévore,

la cinglée Sarah. Auquel cas, de mon propre

frome* de porc toujours je pourrais engaver

à en faire crever une masse de vers

entière, et dans le silence de la tombe

rien autre vraiment ne s'ouït

que le flic flac de l'eau de pluie qui tombe

ou celui plus léger du crachin. Me réjouit

le petit bruit que fait en novembre la nue

alors que, maussade, elle, ses déchets, les jette

en picotant; par elle le tapis s'étend

sur la peau ulcérée des chiens qui errent.

Et pour qui n'aurait pas en cachette un ulcère

on ne sait où, pour l'âme d'avance rongeur,

que tout son cinéma avec son corps après

celui-là n'ait plus à le faire.

Perdus, mes souvenirs d'insuffisants abris,

à côté d'eux, la nuit, sur un sofa trop juste,

souvenirs ni olfactifs ni gustatifs,

rien que la pulpe de mes doigts auxquels tardi-

vement sur plus de dix claviers de machines

à écrire à s'orienter j'appris;

eux, quelque pourriture aussi ils gardent

encore du contact, du fait que je me suis,

après avoir froissé ma chemise de nuit,

endormi d'un somme – est-ce trop? – de mille nuits.

Se peut-il qu'outre-tombe elle exagère,

l'âme, en plein anamnèse ? Ma grand-mère,

sans être, elle, par moi pleurée, évanouie

à jamais, la chose, ma mère et mes deux soeurs,

depuis mortes, tel moi, lors me l'incriminèrent.

Dans la distinction de notre non-être,

elle n'était, sa tombe, couverte par rien

que d'épaisses ténèbres, à défaut de l'être

par la terre, la mer ou l'océan mais bien,

sans cesse à la manger, un brouillard obstiné.

Là-bas, pour les curés elle avait cuisiné

et moulu son annulaire, folâtre jeu

avec eux, mutilée encore il y a peu,

elle avait en chapeau de paille et col* tzigane

diapré le chez nous ensuite regagné.

4

Sur la fresque au repas, le dernier, pour le deuil,

sur elle assise au centre se fixe mon oeil.

D'une couronne de cheveux noirs, les siens

du temps où elle était fille, sa tête est ceinte;

c'est bon à voir juste comme par la rouille

ses tresses sont rongées, qui virent au roux.

Je vois le crépuscule et, la nuit, décoiffé,

son chignon et, à venir, devant la croisée,

quatre noyers que, vieille, un oeil semi-natté

déjà par la cataracte, elle avait plantés.

D'elle, ne parlons plus sans raison bien pesée.

Le brouillard, où la voilà

enveloppée, moi, dans l'aube froide,

me fait diablement tousser, et le bouilli*

au fantôme fumet, venir l'eau à la bouche.

Pourquoi juste à ce moment-là ?

À la fois m'étouffer et en repos manger,

ne fût-ce que cela pourrait me réussir ?

De me le dire, si mes os, ça les ronge,

ça tourmente en la tombe ici mon âme aussi,

laquelle, à ma surprise, encore en la non-

éternité est prête, elle-même, à se mettre

derrière quelques mots qui, à l'examen, n'ont

pas d'objet. En haut, mieux vaut ne jamais être

ni jour ni nuit non plus. Jamais. Le Soleil,

à masquer de devant moi le ciel

et, mes restes, me les rendre moins supportables,

à ça il sert, lui. Certes, la nuit dans les mets

de légumes blanchis me plaît le goût qu'y met

le froid, le temps qu'ils traînent sur mon pas de porte.

Des années de l'âge ingrat, ce seraient

des tableaux de genre, furoncles fantômes

à la surface de la peau du corps s'ouvrant,

de la vieillesse non encore au courant.

Vieillesse qui tremblante est en train de descendre

pour, en bout de table, la présidence à prendre,

s'agrippe à une anse de son petit pot

où sur le cacao est formée une peau,

et ils sont tous là qui surveillent, les disciples,

quand cherra* de la table le pot mis au bord,

car nul doute que ça, c'était bien son propos,

que leur attention jamais ne se dissipe.

5

Poisson mimant polype faisant un poisson.

Soit ceci le mot de la fin, disons

une possible scène sans sens d'un film de

vulgarisation par moi non vu,

mis au programme à mon insu,

ayant eu une heureuse issue,

et à ceux qui l'avaient vu ayant plu.

Certains la nuit, certains le jour

en rêvèrent sereins. Enfant, toujours

j'eus à dormir bouche béante;

j'eusse été, bouche bée, ho! émerveillé

pour ce qui devant moi n'est qu'un néant de forme,

néant de contenu, rien pour l'avenir. Comme

si, en défleurissant, pour se désennuyer,

ce truc fructifiait. Non, j'ai toujours baillé!

À défaut dans mon nez pour l'air d'une artère

qu'obstrue maintenant un argileux terrain,

car l'âme, un bout de pierre, un canon * qu'en bouchant

à leurs fils, tout comme eux, consternés, des parents

font voir et font revoir, chacun l'a pareille.

L'enfant sur une tombe d'honneur bien ornée,

son cher déjeuner, cher, si de quoi lécher

il y a, quasiment ira le dégorger.

La nature, son job – où ? quoi oeuvrer? – connaît

sans que l'époque, qui est l'histoire que content

les gens de maison, soit par elle prise en compte.

Et, pour le train, course plein gaz,

compartiment fumeurs, à la gare;

Rákosrendező* et Angyalföld*, Újpest* et

puis, traversant le fleuve sur le viaduc

encore approchant et par les gosses du regard

couvée, entre le bandage d'acier, aussi

une loco* vapeur, plus sur la grisâtre eau

quelques kayaks. Mais en nul endroit nul radeau,

tel dans Huckleberry Finn, nulle part ni duc

ni roi ni mon propre père,

non plus mon propre père, tout juste un trou

grand comme une noix, là, chez ce vrai sac d'os,

fait dans son cou flétri, comme ma soeur se hâte

d'ouvrir la porte, alors elle profère un cri

de moi gisant muet par contre incompris.

En ma fosse pluie et craquement d'allumette

traîné à l'infini, même si c'est kif-kif,

me font ressouvenir cet état de qui-vive

non stop si une lampe luit ou qu'un jour point,

jour à l'ombre duquel ici je fis le point.

*La version hongroise du présent poème, parue à part dans Tiszatáj 2017/5, et, dans Décomposition

(Szereposzlás), jointe à celles des deux poésies suivantes Orage sec ainsi que L'inconnue

connaissance (Szárazvihar et Az ismerős ismeretlen), figure aussi dans  Beaux vers de 2018,

pp.170-180 (2018 Szép versek), éditeur Magvető. Budapest, 2018 (88 poètes, 300 pages).

*Ou souper, allusion transparente à la (dernière) Cène, en hongrois de même az (utolsóvacsora

*Doña : mot rajouté (car, quoiqu'il soit absent de l'original, l'idée, elle, y est bien présente,

vadon décliné en vadonnak et Vadonnának ne manquant pas d'y renvoyer le lecteur

hongrois du fait de l'homonymie et, pour la seconde occurrence, vu même la majuscule

à l'initiale) et ainsi donné en plus du sens du vadon hongrois, à savoir brousse, forêt vierge,

bois sauvage.

*Boulevard des allongés : cimetière.

*Frome : fromage, argot, apocope.

*Col : plutôt faux col.

*Bouilli : en fait, lard bouilli.

*Cherra : va choir.

*Canon : allusion directe à l'âme du canon.

*Rákosrendező : litt. Gare de triage de Rákos, lieu-dit dans les faubourgs de Budapest.

*Angyalföld : Terre d'ange, nom du XIIIe arrondissement de Budapest

*Újpest : Nouveau-Pest, banlieue de Budapest.

*Loco : locomotive, argot, apocope.



FeltöltőJakus Laura 1.
Az idézet forrásasaját mű

minimap