Marno János: De profundis (De profundis Olasz nyelven)

Meglehet, könyörgőre fogom
még egyszer, előregörnyedve
némiképp, mint tettette amott
a fa, oldalra dőlve félig
és hanyatt vetődve, évre év,
az ég tudja, miféle halott
súlyok alatt. Formánkat állva
miért ne vághatnánk egyszer az
életben magunk is a földhöz
magunkat. Egy árva szó nélkül,
mint akit egy üres darabba
estefelé még beugrattak.
Mert végigaludtuk a napot,
nyakunkon bár a bukóablak.

È possibile, che mi toccherà un’altra
volta implorare, inchinandomi
un tantino, come di là simulava l’albero,
per metà piegato di lato e inclinato
all’indietro, anno dopo anno, il cielo
lo sa sotto che tipo di peso morto.
Mantenendo la nostra forma, perché
non potremo anche noi, per una volta
in vita, noi stessi stramazzare a terra.
Senza una parola, come colui, che
verso sera fu indotto a far da sostituto
in un dramma vuoto. Perché abbiamo
dormito tutto il giorno, seppure con
la finestra a ribalta sul nostro collo