Marno János: Dodó (Dodó Francia nyelven)
Dodó (Magyar)Meghalt a Dodó. Elégették őt is, akár a hugomat, közel tíz éve, a nővérétől kaptam a hírt egy kurta elektronikus levélben, tegnap, hogy ment a Dodó a közértbe bevásárolni a szokásosakat, aztán kijövet az utcán hirtelen összeroskadt, kész, infarktus, és vége. Én meg itt állok a napon a vécébe egy sámlin az ablakban, kisütött végre, ágyékom nekinyomva a falnak, lassan itt az ideje megint a harlekin katicáknak és harlekin poloskáknak.
Poloskára éppen a papírjaim közt bukkantam tegnap, késő éjjel, kis híján felkiáltottam, hogy mit át nem vészelnek ezek a büdös bogarak! Papírzsebkendőbe csomagoltam a rovart, s kihajítottam az éjbe, ahol a fagy még tartotta magát. A Dodóról mindig a domb ugrik be, főleg a felső domb, amin egy ízben, azt mondták, olyan vadul siklott le, végighasalva a szánkón, hogy egyenesen a villanypózna betonlábának ütközött a feje.
Nyolcévesen történhetett ez vele, és megúszta, szinte sértetlenül, most meg meghalt; mire gondolhatnék, azt írtam válaszul a Cuninak, a Dodó nővérének, hogy a Dodó életem alappillére volt mindig. Kérdés, hogy most hogyan tovább, holtan, elégetve. Először a hugom és rá tíz évvel a Dodó, a régi Egyenlőség utca utcakölyke, nem láttam őt vagy ötvenöt éve, mi akadálya hát, hogy előbukjon nekem újra – ha nem ások utána az emlékezetemben szándékosan.
Ezt magamban gondoltam tovább, mi minden állhat egy szándék útjában, azon túl, hogy az ember szándékában mi áll, amikor ugyanezt nemigen tudja a fejéről sem. A levélben minderről hallgattam, helyesen, hisz’ miért nehezítsem a Cuni szívét a saját emlékezésem kínos bonyodalmaival. A mi korunkban már minden szív a saját terhére van. Ezért hagy ki, ezért dobban kórosan rosszkor, riasztó tónusban, máskor mintha maga öltené vagy nyelné, vagy nyelné és öltené a nyelvét a szegycsonttól fölfelé a torokban. S csak ezután jön a reszketés, mint ha kemény fagyból érkezel meg egy jól fűtött, aránylag békés helyiségbe.
Ezek mind reális elképzelések. Megestek, majd elsimultak, mint a tó vize nyáron, alkonyatidőben, ahová soha nem tartott a Dodó velem, sem a többi Száraz fiú, bátyja és öccsei a Cuninak valamennyien. Sajnálom, nem leszek ott, írhattam volna, a temetésen, itt lennem is (már nem a vécében), és írnom, emberpróbáló kényszer, kötelem, temérdek gyógyszert emészt fel, cserében semmi alkohol, nikotin, de még a fű sem, pedig az igazán ártatlan mulatság, megfürödni a füstjében, úszni benne az eget kémlelve sötétülésében, s végül meghemperegni a szürke pernyében.
|
Dodó (Francia)
Néré, elle, cela fait près de dix ans, Ça, un courrier électronique concis Hier me parvint de sa sœur me le disant, Au Könzért allé pour ses courses courantes, En en étant sorti, aussitôt qu'il vint En rue, le Dodó, tout d'un coup mort raide Tomba, pour lui voilà infarctus et fin. Ici, sur un banc, au carreau du w-c Enfin au soleil, mes reins sur la paroi Appuyés, debout, je me tiens ; revoici Pour l'arlequin-coccinelle et la punaise- Arlequin, le temps où déjà ils renaissent.
Tard dans la nuit, juste parmi mes papiers, À les houspiller je me retrouvai presque : « De tout réchappent-t-ils, ces sales insectes ! » Emballée en un mouchoir en papier, elle Alors dehors fut jetée dans la nuit Où sévissait encore un persistant gel. Du Dodó sans cesse est ce flash, un coteau, Le haut surtout ; à ce sujet, on raconte Qu'un jour, tel un fou, en en glissant la pente En traîneau, à plat ventre, allant directo Sur un pylône électrique, tête contre, Ainsi en heurta-t-il le pied en béton.
Dont quasi indemne, il se tira d'affaire, Mort, il l'est maintenant. Pour y avoir pensé, À Cuni, la sœur du Dodó, en réponse, J'ai écrit que, pilier de mon existence, Il ne cessa de l'être, le Dodó, reste Désormais à savoir mort, incinéré, Quoi plus loin ? Ma soeur cadette, première- Ment, puis le Dodó, dix ans après, de l'ex- Rue de l'Égalité, gamins de rue, Cinquante-cinq ans ou presque sans l'avoir Revu, alors, pour moi, hé ! qu'il resurgisse, Qu'est-ce qui l'empêche, si, dans ma mémoire, À dessein, je ne fouille pas après lui ?
Qui, face à l'intention, peut se dresser, De l'autre côté, qu'est-ce que sa fin cache Quand, ceci même, il n'est d'humain qui le sache Ni peu ni prou de son propre chef. Motus, Mon pli, là-dessus, c'est la règle, se tut. Pourquoi charger le cœur de Cuni d'un lest Fait de ces complications tuantes De ma mémoire, voyons !? À charge l'est Déjà pour lui-même tout cœur à notre âge. D'où trous de mémoire, d'où mal à propos bat En phase alarmante le pouls, d'autres fois, On a l'air de tirer ou bien d'engloutir Sa langue, l'engloutir et, la tirant, De prolonger le sternum jusqu'en la gorge. Et puis seulement vient le tremblotement, C'est, d'une forte gelée, à ce qu'il semble, Tomber en un calme et chaud corps de logis.
Chus, grosso-modo lissés de la façon De l'eau du lac d'été, quand il va se faire Nuit*, et où jamais avec moi le Dodó Ni les autres garçons de Száraz, le frère Aîné et le cadet de Cuni, ne furent Ni eux ni lui donc. Quant à moi, aux obsèques Je ne serai pas, aurais-je pu écrire, Il me faudra être ici (plus aux WC) Que ça m'aigrit ! Épreuve humaine imposée, Écrire, un must, ça, pour moi plein de médocs, Nicotine, alcool, rien ne valant ces drogues, Mais pas non plus l'herbe tout à l'opposé Du plaisir que voici vraiment innocent Nager dans sa fumée au milieu du bain À scruter le ciel s'assombrir pour, enfin, Rouler dans sa grise et si légère cendre.
|