Marno János: Dodó (Dodó Olasz nyelven)
|
Dodó (Magyar)Meghalt a Dodó. Elégették őt is, akár a hugomat, közel tíz éve, a nővérétől kaptam a hírt egy kurta elektronikus levélben, tegnap, hogy ment a Dodó a közértbe bevásárolni a szokásosakat, aztán kijövet az utcán hirtelen összeroskadt, kész, infarktus, és vége. Én meg itt állok a napon a vécébe egy sámlin az ablakban, kisütött végre, ágyékom nekinyomva a falnak, lassan itt az ideje megint a harlekin katicáknak és harlekin poloskáknak.
Poloskára éppen a papírjaim közt bukkantam tegnap, késő éjjel, kis híján felkiáltottam, hogy mit át nem vészelnek ezek a büdös bogarak! Papírzsebkendőbe csomagoltam a rovart, s kihajítottam az éjbe, ahol a fagy még tartotta magát. A Dodóról mindig a domb ugrik be, főleg a felső domb, amin egy ízben, azt mondták, olyan vadul siklott le, végighasalva a szánkón, hogy egyenesen a villanypózna betonlábának ütközött a feje.
Nyolcévesen történhetett ez vele, és megúszta, szinte sértetlenül, most meg meghalt; mire gondolhatnék, azt írtam válaszul a Cuninak, a Dodó nővérének, hogy a Dodó életem alappillére volt mindig. Kérdés, hogy most hogyan tovább, holtan, elégetve. Először a hugom és rá tíz évvel a Dodó, a régi Egyenlőség utca utcakölyke, nem láttam őt vagy ötvenöt éve, mi akadálya hát, hogy előbukjon nekem újra – ha nem ások utána az emlékezetemben szándékosan.
Ezt magamban gondoltam tovább, mi minden állhat egy szándék útjában, azon túl, hogy az ember szándékában mi áll, amikor ugyanezt nemigen tudja a fejéről sem. A levélben minderről hallgattam, helyesen, hisz’ miért nehezítsem a Cuni szívét a saját emlékezésem kínos bonyodalmaival. A mi korunkban már minden szív a saját terhére van. Ezért hagy ki, ezért dobban kórosan rosszkor, riasztó tónusban, máskor mintha maga öltené vagy nyelné, vagy nyelné és öltené a nyelvét a szegycsonttól fölfelé a torokban. S csak ezután jön a reszketés, mint ha kemény fagyból érkezel meg egy jól fűtött, aránylag békés helyiségbe.
Ezek mind reális elképzelések. Megestek, majd elsimultak, mint a tó vize nyáron, alkonyatidőben, ahová soha nem tartott a Dodó velem, sem a többi Száraz fiú, bátyja és öccsei a Cuninak valamennyien. Sajnálom, nem leszek ott, írhattam volna, a temetésen, itt lennem is (már nem a vécében), és írnom, emberpróbáló kényszer, kötelem, temérdek gyógyszert emészt fel, cserében semmi alkohol, nikotin, de még a fű sem, pedig az igazán ártatlan mulatság, megfürödni a füstjében, úszni benne az eget kémlelve sötétülésében, s végül meghemperegni a szürke pernyében.
|
Dodó (Olasz)È morto Dodó! L’hanno bruciato anche lui, come mia sorellina quasi dieci anni fa, ho ricevuto la notizia da sua sorella tramite una corta lettera via e – mail, Dodó, che ieri era andato al supermercato per far i soliti acquisti, poi uscendo per strada è crollato all’improvviso, tutto finito, infarto, la cosa finisce qui. Io invece sto fermo in piedi qui al sole nel gabinetto, nella finestra su uno sgabello, finalmente c’è il sole, il mio inguine premuto contro il muro, è quasi di nuovo il tempo di coccinelle arlecchino e di cimici arlecchino.
Proprio ieri, a notte fonda, mi son imbattuto, tra le mie carte in una cimice arlecchino, mancato poco che strillassi, a cosa non son capaci a sopravvivere quest’insetti puzzolenti! L’ho avvolto l’insetto in un fazzoletto di carta l’ho gettata fuori nella notte, dove il gelo perdurava ancora. Dal Dodó, mi viene in mente sempre la collina, soprattutto la collina superiore, da cui una volta, disteso con pancia ingiù sulla slitta, scivolò giù così pazzamente, che la sua testa cozzò dritto contro la base di cemento del palo di luce.
Poteva avere otto anni quando è successo, se l’era scampato quasi illeso. ora invece è morto; cosa potrei pensare, ho scritto come risposta a Cuni, alla sorella di Dodó, che Dodó è sempre stato un pilastro della mia vita. La domanda è, or’ come andare avanti, morto, bruciato. Prima mia sorellina, e dieci anni dopo Dodó, monellaccio di strada, della vecchia via dell’Uguaglianza, saranno cinquantacinque anni, che non lo vedevo, cosa gli impedisce dunque che mi compaia di nuovo – se non scavo io volutamente, dietro a lui, nella mia memoria.
Su questo rimuginavo, tra me e me, quante cose possono ostacolare un’intenzione, oltre a quel ch’è l’intenzione dell’uomo, quando lo stesso malapena sa della propria testa. Nella lettera tacevo su tutto, giustamente, perché dovrei appesantire il cuore di Cuni con le complicazioni imbarazzanti dei miei ricordi. Alla nostra età, ogni cuore è di peso a se stesso. Per questo salta il battito, e per questo, che batte in modo anomalo al momento sbagliato, con i toni allarmanti, altre volte come se da solo tirasse fuori o ingoiasse, o ingoiasse e tirasse fuori la lingua dallo sterno all’insù nella gola. Il tremore arriva solo allora, come quando arrivi da un gelo duro in una stanza ben riscaldata e relativamente tranquilla.
Queste son tutte visioni realistiche. Son capitate, poi si son appianati, come l’acqua del lago d’estate al tramonto, dove Dodó non è mai venuto con me, e neppure gli altri ragazzi Száraz, tutti i fratelli maggiori e minori di Cuni. Avrei potuto scriverlo, che mi dispiace ma al funerale non sarò presente, già per esser’ qui (ormai non più nel gabinetto) e scrivere, è una fatica disumana, obbligo, impiega l’uso di una dose massiccia di medicine, in cambio niente alcool, nicotina, e neppure erba, ch’è davvero un divertimento innocente, farsi il bagno nel suo fumo, nuotarci dentro osservando il cielo mentre si oscura, e infine rotolarsi nella cenere grigia.
|