Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Marno János: Dodó (Dodó Olasz nyelven)

Marno  János portréja
Cikos Ibolja portréja

Vissza a fordító lapjára

Dodó (Magyar)

Meghalt a Dodó. Elégették őt is,

akár a hugomat, közel tíz éve,

a nővérétől kaptam a hírt egy

kurta elektronikus levélben,

tegnap, hogy ment a Dodó a közértbe

bevásárolni a szokásosakat,

aztán kijövet az utcán hirtelen

összeroskadt, kész, infarktus, és vége.

Én meg itt állok a napon a vécébe

egy sámlin az ablakban, kisütött végre,

ágyékom nekinyomva a falnak,

lassan itt az ideje megint a harlekin

katicáknak és harlekin poloskáknak.

 

Poloskára éppen a papírjaim

közt bukkantam tegnap, késő éjjel,

kis híján felkiáltottam, hogy mit át nem

vészelnek ezek a büdös bogarak!

Papírzsebkendőbe csomagoltam

a rovart, s kihajítottam az éjbe,

ahol a fagy még tartotta magát.

A Dodóról mindig a domb ugrik be,

főleg a felső domb, amin egy ízben,

azt mondták, olyan vadul siklott le,

végighasalva  a szánkón,

hogy egyenesen a villanypózna

betonlábának ütközött a feje.

 

Nyolcévesen történhetett ez vele,

és megúszta, szinte sértetlenül,

most meg meghalt; mire gondolhatnék,

azt írtam válaszul a Cuninak,

a Dodó nővérének, hogy a Dodó

életem alappillére volt mindig.

Kérdés, hogy most hogyan tovább, holtan,

elégetve. Először a hugom és

rá tíz évvel a Dodó, a régi

Egyenlőség utca utcakölyke,

nem láttam őt vagy ötvenöt éve,

mi akadálya hát, hogy előbukjon

nekem újra – ha nem ások utána

az emlékezetemben szándékosan.

 

Ezt magamban gondoltam tovább,

mi minden állhat egy szándék útjában,

azon túl, hogy az ember szándékában

mi áll, amikor ugyanezt nemigen

tudja a fejéről sem. A levélben

minderről hallgattam, helyesen, hisz’

miért nehezítsem a Cuni szívét

a saját emlékezésem kínos

bonyodalmaival. A mi korunkban

már minden szív a saját terhére van.

Ezért hagy ki, ezért dobban kórosan

rosszkor, riasztó tónusban, máskor

mintha maga öltené vagy nyelné,

vagy nyelné és öltené a nyelvét

a szegycsonttól fölfelé a torokban.

S csak ezután jön a reszketés, mint ha

kemény fagyból érkezel meg egy jól

fűtött, aránylag békés helyiségbe.

 

Ezek mind reális elképzelések.

Megestek, majd elsimultak, mint a tó

vize nyáron, alkonyatidőben,

ahová soha nem tartott a Dodó

velem, sem a többi Száraz fiú,

bátyja és öccsei a Cuninak

valamennyien. Sajnálom, nem leszek

ott, írhattam volna, a temetésen,

itt lennem is (már nem a vécében),

és írnom, emberpróbáló kényszer,

kötelem, temérdek gyógyszert emészt fel,

cserében semmi alkohol, nikotin,

de még a fű sem, pedig az igazán

ártatlan mulatság, megfürödni

a füstjében, úszni benne az eget

kémlelve sötétülésében, s végül

meghemperegni a szürke pernyében.



FeltöltőJakus Laura 1.
Az idézet forrásasaját mű

Dodó (Olasz)

È morto Dodó! L’hanno bruciato anche lui,

come mia sorellina quasi dieci anni fa,

ho ricevuto la notizia da sua sorella

tramite una corta lettera via e – mail,

Dodó, che ieri era andato al supermercato

per far i soliti acquisti, poi uscendo  

per strada è crollato all’improvviso,

tutto finito, infarto, la cosa finisce qui.

Io invece sto fermo in piedi qui al sole

nel gabinetto, nella finestra su uno sgabello,

finalmente c’è il sole, il mio inguine premuto

contro il muro, è quasi di nuovo il tempo di

coccinelle arlecchino e di cimici arlecchino.

 

Proprio ieri, a notte fonda, mi son imbattuto,

tra le mie carte in una cimice arlecchino,

mancato poco che strillassi, a cosa non son

capaci a sopravvivere quest’insetti puzzolenti!

L’ho avvolto l’insetto in un fazzoletto

di carta l’ho gettata fuori nella notte,

dove il gelo perdurava ancora.

Dal Dodó, mi viene in mente sempre

la collina, soprattutto la collina superiore,

da cui una volta, disteso con pancia ingiù

sulla slitta, scivolò giù così pazzamente,

che la sua testa cozzò dritto contro

la base di cemento del palo di luce.

 

Poteva avere otto anni quando è

successo, se l’era scampato quasi illeso.

ora invece è morto; cosa potrei pensare,

ho scritto come risposta a Cuni, alla

sorella di Dodó, che Dodó è sempre

stato un pilastro della mia vita.

La domanda è, or’ come andare avanti,

morto, bruciato. Prima mia sorellina,

e dieci anni dopo Dodó, monellaccio

di strada, della vecchia via dell’Uguaglianza,

saranno cinquantacinque anni, che non

lo vedevo, cosa gli impedisce dunque

che mi compaia di nuovo – se non scavo io

volutamente, dietro a lui, nella mia memoria.

 

Su questo rimuginavo, tra me e me,

quante cose possono ostacolare

un’intenzione, oltre a quel ch’è l’intenzione

dell’uomo, quando lo stesso malapena

sa della propria testa. Nella lettera

tacevo su tutto, giustamente, perché

dovrei appesantire il cuore di Cuni

con le complicazioni imbarazzanti

dei miei ricordi. Alla nostra età,

ogni cuore è di peso a se stesso.

Per questo salta il battito, e per questo,

che batte in modo anomalo al momento

sbagliato, con i toni allarmanti, altre volte

come se da solo tirasse fuori o ingoiasse,

o ingoiasse e tirasse fuori la lingua

dallo sterno all’insù nella gola.

Il tremore arriva solo allora, come quando

arrivi da un gelo duro in una stanza ben

riscaldata e relativamente tranquilla.

 

Queste son tutte visioni realistiche.

Son capitate, poi si son appianati, come

l’acqua del lago d’estate al tramonto,

dove Dodó non è mai venuto con me,

e neppure gli altri ragazzi Száraz,

tutti i fratelli maggiori e minori di Cuni.

Avrei potuto scriverlo, che mi dispiace

ma al funerale non sarò presente,

già per esser’ qui (ormai non più nel

gabinetto) e scrivere, è una fatica disumana,

obbligo, impiega l’uso di una dose massiccia

di medicine, in cambio niente alcool,

nicotina, e neppure erba, ch’è davvero

un divertimento innocente, farsi il bagno

nel suo fumo, nuotarci dentro osservando

il cielo mentre si oscura, e infine

rotolarsi nella cenere grigia.

 

 

 

 

 

 

 



FeltöltőCikos Ibolja
Az idézet forrásasaját

minimap