Marno János: Februári fohász

Dávidnak

A költő szőrcsuhába bújik, medve

barlangjába, ahol a téli álmát

alvó állatot megölte. Majd ledőlt

melléje a vértől sáros földre, s

maga is elaludt. Ó, Uram, fent

az égben, vagy ha ott már rég nem, hanem

befészkelődve a dolgok lelkébe

a mélyben, honnan ki nem bányász téged

többé semmilyen figyelem, add, hogy

így végezzem én is, tíz körmömmel és

néhány fogammal meg fogcsonkommal

magam tépjem-marjam szét álomszuszék

medvémet, mely ha megmordulni talál,

összetévesztem őt a szabadban

szakadó éggel, vagy üszkösre égett

belemmel, melyben a halál most réved

el. S még nekem ront, amint felriad.

A Davide

Il poeta infila il saio di peli nella grotta

dell’orso, dove aveva ucciso il suo sonno

invernale dormiente, animale. Poi s’è fatto

cadere accanto, sul terreno sporco di sangue,

e s’addormentato lui stesso. Oh, mio Signore,

su nei cieli, o se non ci fossi là da molto tempo,

ma annidato in profondità nell’anima delle cose,

da dove nessuna attenzione potrà più

cavarti fuori, concedimi, che io stesso possa

finir’ così, possa con le mie dieci unghie,

con alcuni miei denti sani e con i  monconi,

sbranare a pezzi il mio orso assonnato, che

se per caso dovesse ringhiarmi contro,

lo confonderò con, all’aperto precipitante cielo,

o con le mie viscere necrotiche, in cui la morte

sta vagheggiando ora. E mi si scaglia pure

contro, se si desta di soprassalto.