Marno János: Fertőtlenítés

„A könny a hagyma magva!” Mariann-nak

Ma mintha sokkal tüskésebb volnék
a tegnapinál, rózsásabb pedig
semmi esetre sem, hiába tennék
egy sétát visszamenőleg este
a templomkertben. Erre mondta egy
nagy név, jelesül Einstein, hogy Isten
nem kockázik. Legyen, kimondhatatlanul,
áldott a neve. Megyek, félálomban
még, napozni a klozetablakba,
délután van, ha süt, oda süthet már
csak a lakásban. Ha mégsem süt, minthogy
tele az ég gennyes, sárgásszürke
foltokkal, elég egy másodpercre
kikönyökölnöm a korhadt párkányra,
és tüstént rám tör a tüsszögésroham.
Rossz jel ebben a járványidőben.
Teniszkönyököm van. Nem lóghatok
vele büntetlenül az ajtófélfák
között kifeszített rúdon. Folyik
az orrom, folyékonyabban, mint egykor
gyerekkoromban, visszakozom az
ablakból, s hátamat a klozet-
létrának nekivetve lihegem ki
magam orrvizelésem sietős
felitatása közben. Időközben
a szemem is folyni kezdett, meg csípni,
mégiscsak a kertben volna a helyem,
azt hiszem, mégis ott kellene rónom
a köröket a kertben, rólam szépen
megfeledkezve, ott feledten középen,
ama vélt mozdulatlanságban, melyről
a prágai születésű, osztrák költő
értekezett egy versében svájci
otthonában. Rainer Maria Rilke.
Valahogy meg kell tudnia kerülni
magát az embernek. Tömören mondva.
Mivel a tömörítés a dolga. Kerülés, tömörülés.
Papucsban, pizsamaalsóban, s gyulladt
szemgolyóval, mely csípve folyik, hígan,
mintha hagymát vagdalnának a törpék
a fejemben, épp a Nagyhét Törpéje
talán, soká gyötörve fejem vágó-
deszkáját a kétfogantyús inga-
késsel, s mintha neves szívsebészünk böjti
intelmeinek tenne eleget A Hét
Törpéje az elmémben is. Ügyeljünk
mindig arra, mondta a nemzet szív-
sebésze, hogy a drága könnyből egy csepp
ne menjen veszendőbe, lévén a könny
a legtisztább fertőtlenítőnk, megöl
minden kórokozót, mely az útjába kerül,
ezért fontos, hogy a szemünk orrnyergi
sarkába gyűljön buggyanásig a könnyünk,
s onnan folyjon alá orrunk ereszén
és cimpáink karéján keresztül
ajkunk cserepeire, hogy gyógyító
munkáját ott kezdje végezni, mielőtt
a szájunkban (mint ólban) a nyálunkkal
elkeveredve szépen elbánna a kór-
okozókkal. A nemkívánatos mikro-
organizmusokkal. Sajnos az kiment
a fejemből, amit a koros, de délceg
szívsebész versben mondott még, rímmel és
tiszta magyaros ritmusban, figyelmemet
inkább az hozta zavarba és ragadta
meg, hogy a professzor hangja a Mohács
szó közben elcsuklott, aránylag hosszú
szünetet kellett közbeiktatnia, majd
a Majtényi síkon túljutva hirtelen
elnémult, Küszködő férfi a könnyeivel,
úgyhogy csalhatott is éppen a fülem,
mikor megütött, hogy a professzor
összemossa Trianont a Világossal.

“La lacrima è il seme della cipolla!” a Mariann
 
Come se oggi fossi molto più irritato
di ieri, più roseo no di sicuro, invano
farei, retroattivamente, una passeggiata
nel giardino della chiesa. E per questo
che disse un gran nome, cioè Einstein,
che Dio non gioca a dadi. Sia benedetto
indicibilmente il suo nome. Vado, ancora
mezzo addormentato, a prendere il sole
nella finestra del cesso, è pomeriggio,
se c’è il sole nell’abitazione, a quest’ora
solo là ci può essere. E se non c’è, siccome
il cielo è pieno di macchie purulente giallo
- grigie, se m’affaccio solo per un secondo
dal davanzale putrefatto, mi viene un
attacco di starnuti all’istante.
Cattivo segno in questi tempi di epidemia.
Ho il gomito del tennista. Non posso stare
appeso impunemente su una bara fissata
tra gli stipiti della porta. Mi cola il naso,
più fluente che mai durante la mia infanzia,
mi scosto dalla finestra e appoggiando
la schiena alla scala del cesso, mentre
cerco di placare il mio respiro affannoso,
mi tampono sbrigativamente la minzione
nasale. Nel frattempo anche il mio occhio  
ha cominciato a lacrimare, e mi brucia pure,
nondimeno dovrei stare in giardino, credo,
è là, che dovrei fare le corsette, dimenticandomi
bellamente di me, là nel mezzo di quella
presunta immobilità, da cui il poeta austriaco,
nato a Praga, dissertava in una poesia, nella
sua casa svizzera. Rainer Maria Rilke.
In qualche modo l’uomo deve essere in grado
di aggirare se stesso. Detto lapidariamente.
Perché la compressione è affare suo.
Aggiramento, compressione. In pantofole e
pantalone del pigiama, con il bulbo oculare
infiammato, che mi pizzica e mi cola,  
come se i nani stessero affettando le cipolle
nella mia testa, forse proprio il Nano della
Settimana Santa, tormentando lungamente
il tagliere della mia testa con la mezzaluna
a due impugnature, e come se il Nano della
Settimana stesse adempiendo al ammonimento
del digiuno del nostro rinomato cardiochirurgo,
anche nella mia mente. Stiamo sempre attenti,
disse il cardiochirurgo della nazione, che
dalle lacrime preziose non si sprechi neppure
una goccia, essendo la lacrima il nostro
disinfettante più puro, uccide tutti i patogeni
che incontra sulla sua strada, ed è per questo
ch’è importante che nell’angolo delle nostre
selle nasali si raccolgano tutte le lacrime fino
al traboccarsi, e che di là scorrano all’ingiù
sulle ali nasali e sulle narici, per finire sulla
cute esterna delle nostre labbra, per iniziare
la propria opera di guarigione, prima che
mescolandosi nella nostra bocca  con la saliva,
(come nella porcilaia), sconfiggano gli agenti
patogeni. I microorganismi indesiderabili.
Purtroppo, quel che, l’anziano ma aitante
cardiochirurgo, aggiunse ancora nella poesia
in rima e in puro ritmo ungherese, non me
lo ricordo, la mia attenzione è stata disturbata
e attratta piuttosto dalla voce incrinata
del professore, mentre pronunciava la parola
Mohács, ha dovuto fare una pausa relativamente
lunga, poi, dopo aver superata la piana
di Majtény, all’improvviso s’è ammutolito.
Un uomo, che lotta contro le sue lacrime,
cosicché il mio orecchio avrebbe potuto
anche ingannarmi, se non m’avesse colpito,
che il professore confonde Trianon con Világos.