Marno János: I. ANNA

naplója, melyben egy kiégett, minden-

honnan kiutált ember portréja kör-

vonalazódik lassan elő, mintegy

a sorok mögül, elhártyásítva

vele a papírt. Egy elaszott emlő

emitt, amott valami tarisznyarák

vagy mi a serpenyőben, gyermeknyarak

vízparti nyoma agyunk tőzegében –

mígnem ásónk éle, mintha fogunkra

bukkannánk éppen, csorbul. S a cserépből

tánczene szól, visszhangjára ébredő

öböl s ő, halszálkás öltönyben, Nárcisz.

di Anna, da cui lentamente s’emergono

i contorni d’un uomo spento e ripudiato

da ogni dove, suppergiù da dietro le righe,

rendendo membranosa la carta.

Di qua un seno avvizzito, di là nella padella

una specie granchio o che altro, tracce delle

estati costieri dei bambini nella torba dei

nostri cervelli – finché la lama della nostra vanga,

come se stessimo imbattendo nei denti nostri,

s’intacca. E dal vaso musica da ballo

suona, al suo eco baia che si sveglia e lui,

Narciso, in abito a spina di pesce.