Marno János: III. ANNA (III. ANNA Olasz nyelven)

után botorkálva reggel a dohos

folyosón, s megcsúszván egy ajtószárnnyal

megütközve ocsúdnánk újra, s lelkünk

öblösnek és üresnek hat, mintha meg-

halt volna társunk, kit az Isten tudja,

hogy is hívtak. Vagy tudja, elnémulva,

mihelyt imánkba próbálnánk foglalni

azt. S arra vinné is már, felszakítva

másik ajtót, testünket tán kijjebb még

a huzat, rétek illatába fúrva

orrunk, mely eldugult a könnyezésben,

hogy baltafejünk horgasztva kísértsen…

brancolando dietro di lei nel corridoio

stantio, e come se ci stessimo riprendendo dopo

esser’ scivolati e scontrati con l’anta della porta,

la nostra anima sembra cava e vuota, come se

il nostro compagno fosse morto, che Dio sa soltanto,

come si chiamava. O lo sa, ammutolito, appena

lo vogliamo includerlo nella nostra preghiera.

E la corrente d’aria sarebbe già pronto, sfondando

l’altra porta, a portare più fuori il nostro corpo,

immergendo il nostro naso, che s’è intasato

dalle lacrimazioni, nei profumi dei prati, che

la nostra testa d’ascia ci segua chinata…