Marno János: Szárazvihar

Beleveszni, beleolvadni a szó-

közök ízületeibe, a szöveg

állagába, melyről a testi, inas

valónkban azt tartjuk: merő gyötrelem.

Hogy nem éri meg. A húsos ködben,

alsó bordaívem alatt, májam

tömegétől fedve, ahol fészkelni

érzik a fenevad, mert pofájára

csupán a saját tekintetemből

következtethetek. Jól teszi ilyenkor

az ember, ha nem áll meg a tükör

előtt. Nagy hőség múlik ki ma éjjel,

csapkod ajtókat, ablaktáblákat,

csak levet nem ereszt az égbolt, az ég

csak nem könnyebbül meg. S ez nyomasztja

az embert, az állatot, a földet és

a kórokozót is, melytől a szemünk

begyullad másnap, és a bőrünk meg-

telik fehér foltokkal. S hiába száll

ilyenkor inába az ember összes

bátorsága, belül a mellkasa

elüszkösödött, még a totyogásra

se nagyon futja, a folyosó előtt

megtorpan, hosszúnak találja, hátra-

fordul; de el nem mozdulna onnan.

Szólni meg pláne nincs értelme, mi-

után kámforrá vált, aki eddig

kísérte. Egy nővér. Vagy egy alkalmi

alkalmazott, a faluból, érezni

a szagán. Nincs szavam rá, jobb, s kedvem

se rontani rajta. A folyosó

végén balra a vécé, ezt vagy negyven-

negyvenöt éve tartanám vissza,

és nem megy, muszáj elismételnem

a hosszban az irányt és megfordítva,

minden adandó alkalommal. Nővér

volt-nincs, szívünknek hozzá kell szoknia,

így tartózkodnia a fenevadtól

is, úgy vernie, mintha nem is volna,

csak időjáráshoz alkalmazkodva.

Most szélvihar tombol országszerte,

fákat kidöntve, háztetőt szétbontva,

csak az ég nem bír leszakadni, meg-

adni magát a tehetetlenségi

erőnek. A fenevad éppen lapít.

Hogy váratlanul lapítson szét téged.