Marno János: Tempesta secca (Szárazvihar Olasz nyelven)

Beleveszni, beleolvadni a szó-

közök ízületeibe, a szöveg

állagába, melyről a testi, inas

valónkban azt tartjuk: merő gyötrelem.

Hogy nem éri meg. A húsos ködben,

alsó bordaívem alatt, májam

tömegétől fedve, ahol fészkelni

érzik a fenevad, mert pofájára

csupán a saját tekintetemből

következtethetek. Jól teszi ilyenkor

az ember, ha nem áll meg a tükör

előtt. Nagy hőség múlik ki ma éjjel,

csapkod ajtókat, ablaktáblákat,

csak levet nem ereszt az égbolt, az ég

csak nem könnyebbül meg. S ez nyomasztja

az embert, az állatot, a földet és

a kórokozót is, melytől a szemünk

begyullad másnap, és a bőrünk meg-

telik fehér foltokkal. S hiába száll

ilyenkor inába az ember összes

bátorsága, belül a mellkasa

elüszkösödött, még a totyogásra

se nagyon futja, a folyosó előtt

megtorpan, hosszúnak találja, hátra-

fordul; de el nem mozdulna onnan.

Szólni meg pláne nincs értelme, mi-

után kámforrá vált, aki eddig

kísérte. Egy nővér. Vagy egy alkalmi

alkalmazott, a faluból, érezni

a szagán. Nincs szavam rá, jobb, s kedvem

se rontani rajta. A folyosó

végén balra a vécé, ezt vagy negyven-

negyvenöt éve tartanám vissza,

és nem megy, muszáj elismételnem

a hosszban az irányt és megfordítva,

minden adandó alkalommal. Nővér

volt-nincs, szívünknek hozzá kell szoknia,

így tartózkodnia a fenevadtól

is, úgy vernie, mintha nem is volna,

csak időjáráshoz alkalmazkodva.

Most szélvihar tombol országszerte,

fákat kidöntve, háztetőt szétbontva,

csak az ég nem bír leszakadni, meg-

adni magát a tehetetlenségi

erőnek. A fenevad éppen lapít.

Hogy váratlanul lapítson szét téged.

Perdersi, fondersi nelle giunture degli

intervalli delle parole, nella sostanza

del testo, da cui, nel nostro essere corporeo

tiglioso, affermiamo, ch’è mero tormento.

Che non valga la pena. Nella nebbia

carnosa, sotto la mia gabbia toracica,

coperta dalla massa di fegato, dove par,

che la bestia si annidi, perché il suo muso

posso dedurre solo dal mio sguardo.

In questi casi fa bene l’uomo a non

fermarsi davanti lo specchio.

Stanotte la gran calura perderà il suo vigore,

sbatte le porte, le persiane, ma la volta

del ciel non ci riesce a scaricare

le sue acque, il cielo non si riesce

ad alleggerirsi. È questo, che opprime

l’uomo, animali, terra e anche i patogeni,

da cui indomani s’infiammano i nostri

occhi, e la nostra pelle si riempie

di macchie bianche. A tal ora invano

perde tutto il suo coraggio, dentro,

la sua cavità toracica è già incancrenito,

se gli manca la forza perfino a sgambettare,

davanti il corridoio s’arresta di colpo,

lo trova troppo lungo, si volta indietro,

ma di là non si muoverebbe.

A parlare, tanto in più, non ha senso,

siccome colei, che lo accompagnava è svanita.

Una infermiera o una dipendente occasionale

del paese, si percepisce dal suo odore.

Non trovo le parole, meglio, e nessuna

voglia di guastare oltre. In fondo

al corridoio, a sinistra il gabinetto,

per quaranta – quarantacinque anni

me lo tratterrei volentieri ma non va,

devo rifare tutta la lunghezza nella direzione

e indietro, in ogni occasioni che si presenta.

La sorella è svanita, il nostro cuore si

deve abituare ad astenersi

anche dalla bestia, deve battere

come se non esistesse, adattandosi solo

al clima. Ora il maltempo imperversa

in tutto il paese, abbatte gli alberi,

distrugge i tetti, solo il cielo non

ci riesce a cascare, arrendersi alla

forza d’inerzia. In questo momento la bestia

sta appiattita. Per spiaccicarti all’improvviso.