Marno János: Vadkacsák

Délben ebéd,

nyolckor hozzák

a reggelit, a nyári ég,

a nyári égbolt kint reked,

kint a rigók és a verebek,

és a többi, miből épp eleged.

Mindennap egy fejjel közelebb

az enyészethez s az anyászattól

messzebb, a vizit viszont tolódik,

nosza, föltápászkodsz a kacsához.

Képeslap Ibsennek. Egy fejjel

aztán megint lejjebb – közben

betolnak egy új beteget,

utána leng az ajtó sokáig.

A vén kútmérgező. Pedig

semmi nem vonz a skandinávokhoz,

Lábfejed is mostanra két fejjel

magasabban a fejedhez képest.

A kábelekkel mindamellett

elboldogulsz, ráfordulsz egy kötegre

az oldaladdal, és értekezel

magadban az émelygésről mint

a belek szédüléséről. Mintha

szemgolyóidat gurítanád szét

a tápcsatornád s a két füled

labirintusába. Hús-vér

kísértetekkel kísérletezel,

egy-egy fejjel mindig lejjebb.

és megint lejjebb, ahogy a versek

is a próza mocsarában erjednek

meg (borús, fülledt melegben

sebesebben, vagy fürgébben, ha így

tetszetősebb). Igen ám, csakhogy

melyik beteg érdemel több

figyelmet: a próza vagy a vers?

És a vers már eleve gyászvers

legyen? A mocsárban kinyíló

sárga bibés, sötétlilás, vastag szirmú,

bordó kehely? (Ezt álmodtam volna

meg az éjjel?) A vizitből ma már,

úgy tűnik, semmi sem lesz, itt

rohadhat az ember még egy

napot fölöslegesen, még egy

halom fejjel lejjebb, még mérgesebb

viszonyban a nővérekkel. A két

éjszakással, akik északról jöttek,

és ABBÁT hallgatnak, az egyik

gyerekökölnyi konttyal a feje

búbján, a másik, a zömök, széttúrt

szénaboglyát tapasztva lapos

tarkójához a lucskos szalma

színében fürdő hajából.