Marno János: Anitre selvatiche (Vadkacsák Olasz nyelven)

Délben ebéd,

nyolckor hozzák

a reggelit, a nyári ég,

a nyári égbolt kint reked,

kint a rigók és a verebek,

és a többi, miből épp eleged.

Mindennap egy fejjel közelebb

az enyészethez s az anyászattól

messzebb, a vizit viszont tolódik,

nosza, föltápászkodsz a kacsához.

Képeslap Ibsennek. Egy fejjel

aztán megint lejjebb – közben

betolnak egy új beteget,

utána leng az ajtó sokáig.

A vén kútmérgező. Pedig

semmi nem vonz a skandinávokhoz,

Lábfejed is mostanra két fejjel

magasabban a fejedhez képest.

A kábelekkel mindamellett

elboldogulsz, ráfordulsz egy kötegre

az oldaladdal, és értekezel

magadban az émelygésről mint

a belek szédüléséről. Mintha

szemgolyóidat gurítanád szét

a tápcsatornád s a két füled

labirintusába. Hús-vér

kísértetekkel kísérletezel,

egy-egy fejjel mindig lejjebb.

és megint lejjebb, ahogy a versek

is a próza mocsarában erjednek

meg (borús, fülledt melegben

sebesebben, vagy fürgébben, ha így

tetszetősebb). Igen ám, csakhogy

melyik beteg érdemel több

figyelmet: a próza vagy a vers?

És a vers már eleve gyászvers

legyen? A mocsárban kinyíló

sárga bibés, sötétlilás, vastag szirmú,

bordó kehely? (Ezt álmodtam volna

meg az éjjel?) A vizitből ma már,

úgy tűnik, semmi sem lesz, itt

rohadhat az ember még egy

napot fölöslegesen, még egy

halom fejjel lejjebb, még mérgesebb

viszonyban a nővérekkel. A két

éjszakással, akik északról jöttek,

és ABBÁT hallgatnak, az egyik

gyerekökölnyi konttyal a feje

búbján, a másik, a zömök, széttúrt

szénaboglyát tapasztva lapos

tarkójához a lucskos szalma

színében fürdő hajából.

A mezzogiorno pranzo,

alle otto portano

la colazione, il cielo estivo,

il firmamento estivo è tagliato fuori,

fuori i merli e i passeri,

e tutti gli altri, dei quali ne hai abbastanza.

Ogni giorno di una testa più vicina

alla distruzione e più lontano della

maternità, la visita invece viene rinviata,

orsù, ti tiri su per afferrare il pappagallo.*

Cartolina per Ibsen. Poi di nuovo con

una testa più giù – frattempo un nuovo

malato viene spinto dentro,

dopodiché la porta oscilla lungamente.

Vecchio avvelenatore dei pozzi. Sebbene

niente mi attrae degli scandinavi.

Il collo del piede per ora è di due teste

più in alto rispetto alla tua testa.

Tuttavia con i cavi te la cavi,

ti giri col fianco su un fascio di cavi,

e dentro di te ragioni sulla nausea, come

manifestazione delle vertigini viscerali.

Come se tu facessi rotolare

i tuoi globi oculari nel labirinto del tubo

alimentare e delle tue orecchie.

Stai sperimentando con dei fantasmi

in carne e di sangue, con una testa

sempre più in basso, e di nuovo

più in basso, come pure le poesie

fermentano nella palude della prosa,

(nel nuvoloso, più velocemente nel caldo

asfissiante, o più speditamente,

se cosi vi piace di più:)

Sì, pero, quale paziente merita

più attenzione: la prosa o la poesia?

E la poesia, sia già a priori una poesia

funeraria? Nella palude calici viola scuri

dischiudenti, dai pistilli gialli e dai

petali spessi? (Forse è questo che avevo

sognato stanotte?)  Oggi, della visita,

non si farà niente, l’uomo può marcire

qui un altro giorno ancora, inutilmente,

ancora con un sacco di teste più giù,

ancora più arrabbiato con le sorelle.

Con due notturne, che son arrivate dal

nord, e ascoltano gli ABBA, una con

una crocchia, grande quanto il pugno

d’un bambino, sulla cocuzza della testa,

l’altra, la massiccia, incollando un

pagliaio scompigliato sulla nuca piatta,

fatta dai suoi capelli colore paglia fradicia.

pappagallo.*  - orinale, corrispondente

alla kacsa (papera) in ungherese