Martos Ferenc: F i n i t a (Itt a vége)

Csak egy vihar volt, nyári záporféle.

Már túl vagyok rajt' — semmi — vége van.

Már nap sugárt szór fenn a felhők mélye

S szivárványt rejt sötét csomóiban.

Ne öltsetek fel jajveszéklő képet,

Ne bánkódjék miatta senkisem —

Ami elhullott, amit összetépett,

Csak az enyém volt:

Virág, tavasz, költészet, szerelem.-

Még tegnap harmatot hozott a hajnal

S minden bokorba' volt dalos madár —

Ma — száraz fák közt, deresedő hajjal,

Egy botra görnyedt, néma férfi jár... 

Még tegnap ifju volt s mosolygott minden,

Aranyos álmok, játszi képzetek.

Még tegnap — voltatok. Még tegnap hittem.

Ez volt a vétkem...

Most már, ezentúl többé nem hiszek.

Ezentúl józan leszek mindenképen

Es nem futok több délibáb után.

Fejem meghajtom és szivem kitépem...

Szív nélkül élni érdemes csupán.

Akinek szive van, az szerencsétlen,

Aki magasba tör, az porba hull,

Ki jobb a többinél, nem marad épen,

S aki szerelmes,

Aki szerelmes, az — kijózanul.

Megtanulom immár, hogyan álczázza

Kora redőit sápadt homlokon,

S érzéseim, szavam bókoló máza

Mikép takarja be — megtanulom.

És megtanulom azt is, hogy számomra

Nincs semmi több már... és hogy még ezen

Tul is kell élni... élni, mosolyogva...

Hát majd csak élünk,

Hát majd csak éldegélünk csöndesen.

De élni kell még. Akarom, hogy éljek.

S hogy nagyon gazdag legyek, akarom.

Kerüljenek el minden szenvedélyek,

S örökzöld koszorúzza homlokom.

Fakadjon lépteim nyomán igézet,

Temessenek be kincsek, aranyok...

S ha mind együtt lesz... akkor az egészet

Arczába szórom...

Csak odaszórom, büszkén... S meghalok.