Mezei András: A deportált nők szerelvénye

A lábai összerondítva csüggnek,
ernyedten, a szemérme
a többhetes mozsdatlanságban
kitakarva, a lélegzetet
már rég a számon át veszem,
a sörgyári rampán cipelem
a már erőtlen, hasmenéses
nőket, akik gyalogmenetben
jutottak el Németországba
és akiket most onnan, zárt vagonokban
hoztak visza Magyarországra.
Én a térde alatt fogom meg,
a társam a hóna alá nyúl,
de így is nehezen cipeljük
az alélt nőt, ki szennyezetten
csúszik kezünkben.
A nyilasok hátrahúzódnak.
A légzésünk mind nehezebb lesz
a sörgyári rampán, Kőszegen.
 

Her limp. soiled legs dangle,
her privates, not washed for weeks,
are uncovered, I have been breathing
through my mouth for quite a while,
I carry along the brewery platform
the enfeebled women with loose bowels,
who had reached Germany
after a foot march, and whom
they now brought, in closed wagon,
back to Hungary.
I grab her under her knees,
my mate puts his hands ‘neath her armpits,
yet even this way we find it hard
to carry the unconscious woman,
who in her soiled state,
is slippery in our hands.
The arrow-cross men retreat. Our breath
is more and more laboured
on the brewery platform at Kőszeg.