Mezei András: Let Your people... (Hagyd a népedet... Angol nyelven)

Hagyd a népedet elpusztulni:
könyörülj rajta, Istenem.
Süllyedjen el a vesszőkosár,
hagyd a kőtáblát üresen.

Száradjanak le húrjai
hárfáiknak az ágakon.
Ének ne csalja szenvedésbe,
nyelje el őket Babilon.

Hagyd a népedet kihalni
más népek léte alatt,
szivárogtasd el vérüket –
mely mindnél nyughatatlanabb.

Hagyd a népedet elpusztulni.
Könyörülj rajta, Istenem.
Amit megadtál annyi népnek:
ne maradjon irmagja sem.

Ne váljon többé szét a tenger.
Ég eledelt többé ne adjon.
Sziklából víz, a magasságból
vezérlő törvény ne fakadjon.

Váljon a vérük vizekké:
inkább legyenek ők a békák,
bugyborgó mocsarak alá
húzzák Izrael maradékát.

Legyen jégeső ez a nép:
küldetését hogy ne tudja.
Saját álmait verje el,
Gósen földjén ne legyen útja.

Sötétség is inkább legyen,
mintsem a fényben, főhelyen,
a népek és az Úr között
kiválasztott bűnbak legyen.

Mert csipkebokrot lát e nép
ott is, ahol a máglya füstöl:
fogadtál-e hallelujákat,
Uram, az auschwitzi füstből?!

Ne állítsd meg, mint Gibeonban,
a napot, de tedd az éjszakát
néped fölé, temesd el Júda
fehérlő sátortáborát.

Miközben ég a láng középütt,
örökmécsesük úgy örök:
a korsóból a keserűség
kifogyhatatlan füstölög.

A babiloni hármakért
hatmilliót ki égni hagytál,
Sidrák, Misák, Abednegó:
csalétkeid kiket kihoztál

alsóruhástul, köntösöstül
a tüzekből, hogy meg nem égtek,
akkor pusztultak volna el
mélyén az izzó kemencének,

hogy népedet ne járja át
azóta is a tűz szaga,
ne lett volna Lengyelország
a kemence bejárata.

Üres. Üres. Üres. Üres.
Hívás nélküli űri csendben
ígéreteid ellobantak
minden csodánál hevesebben.

Mi java lett a világnak
az, hogy ösztönük ellenére
(mikor ők Tarsisba vágytak)
hajszoltad őket Ninivébe?!

Aki adtad a szétszóratást,
ha a vágyódást nem adtad volna,
lerombolt Jeruzsálemükért
már az is elegendő lett volna.

Maradt volna a kő a kúton,
mintsem az idők kútjai
tornyosuljanak fölébe:
átlátszó megváltásai,

ahogyan József kivezette
az éhségből Egyiptomot…
Maradt volna a kő a kúton,
a kútban a ledobatott.

Aki a látomást adtad
vigaszul minden szenvedésre,
lökted volna le Jákobot
lajtorjástul a kő-sötétbe.

Mért nem került a hátukba
tűzoszlopuk oly hirtelen,
hegyed alatt néped, igéd
benne sistergett volna el.

Ki az írást adtad nekik,
ha a szombatot nem adtad volna,
Sabbat helyett a kopár égbolt –
már az is elegendő lett volna.

Aki adtad Jeremiást,
ha a siralmat nem adtad volna,
Irdatlan puszta kőfalad –
már az is elegendő lett volna.

Lerombolt Jeruzsálemért
ha csak a Tant nem adtad volna,
a kövek helyett szavakat –
az is már elegendő lett volna.

És aki Pilátust adtad,
ha Jézust nem adtad volna,
az elmaradt megbocsátás –
már az is elegendő lett volna.

Hagyd a népedet elpusztulni:
könyörülj rajta, Istenem.
Süllyedjen el a vesszőkosár,
hagyd a kőtáblát üresen.

Száradjanak le húrjai
hárfáiknak az ágakon.
ének ne csalja szenvedésbe,
nyelje el őket Babilon.

(EPILÓGUS)

Tedd meddővé az öleket
magad Uram, ha módod van rá,
vond vissza ígéretedet:
népedet ne tedd hatalmassá.

Jézus? – Van úgy, hogy egy zsidó is
túl sok egy országnak, Uram:
ne ítéld meg a népeket
általuk morálisan.

És ha megszántad majdan őket,
tudhatod, hisz a Te jogod:
átkos népedből kegyelemmel
vezesd ki Egyiptomot. 

Let Your people perish, my Lord:
take pity upon Your own, I entreat You.
Let the basket of bulrushes sink.
Leave empty the tablets of stone.
 
Let the strings wither in the harps
hung high upon the willow tree.
Let longing song not lure them to suffering,
let them be swallowed by Babylon.
 
Let Your people die out, like the rest,
crushed down by the weight of other peoples,
let their lifeblood seep away --
Your restless people's restless blood.
 
Let Your people perish, to the last.
Take pity upon Your own, I entreat You.
As You have granted to other peoples:
let even their final seed be lost.
 
May the sea never part again.
May the heavens provide no manna.
May water not leap from the rocks
nor the guidance of law from above.                                                                         
 
Let their blood flow with muddy waters.
Turn them into a plague of frogs.
Pull the survivors of Israel
deep beneath soft seething peatbogs.
 
Turn Your people into a hailstorm
ignorant of its mission and purpose.
Let it lay waste to its own dreams and
fail to pass through the Land of Goshen.
 
Turn Your people into darkness
rather than seat them in prominence
between the Almighty and the nations
marked for the role of the scapegoat.
 
For this people perceive the burning bush
even where human flesh is on fire:
have You accepted our hallelujahs,
my Lord, from the smokestacks of Auschwitz?
 
Do not stop the course of the sun,
like in Gibeon, but place the night
above Your people and bury Judah's
brilliant, mighty city of tents.
 
With the flame alight in the centre,
our sanctuary lamp thus burns through time:
like smoke from the oil-jar, our bitterness
inexhaustibly flows and rises.
 
You let six million burn in exchange
for only three lives in Babylon,
Shadrach, Meshach, Abednego:
those were your baits, whom You chose to rescue
 
unscathed in their coats and underclothes
from the fire that did not burn them –
but those three should have perished
deep in the flaming furnace
 
so that Your people might not have lived
ever since with the heat and stench of the fire,
so that Poland might not have become
the glowing throat of the furnace.
 
Empty. Empty. Empty. Empty.
In the impersonal silence of space
Your promises have flickered away
more intensely than miracles.
 
What did the world gain by Your driving
Your people into Nineveh
despite our stubborn inclination
drawing us on towards Tarshish?!
 
You have given us defeat and dispersal –
that alone should have been enough.
But You have also granted us yearning
for our ruined Jerusalem.
 
Had but the stone remained on the well
rather than that the wells of time
should tower above it: all those fleeting
too transparent, empty redemptions,
 
as Joseph led Egypt out of hunger...
Had but the stone remained on the well,
had but the man thrown into the well
remained alone in the bottom of the well.
                                                                                                                       
You have granted us vision for solace
in the face of all torment – Had You
but smitten down Jacob with his ladder,
alone to the darkness of the stones...
 
Why did not Your pillar of fire
suddenly arise behind us? – Your people,
and Your word, would have expired
within it beneath your mountain.
 
You have granted us the scripture –
that alone should have been enough.
Had You but withheld the Sabbath
and given us just the bare firmament...
 
You have given us Jeremiah –
that alone should have been enough.
Had You but withheld the Lamentations,
Your stern and steep vast wall of stone...
 
Had You not granted us the Torah
in place of ruined Jerusalem,
its potent words instead of stones –
that alone should have been enough.
 
And You have given us Pontius Pilate –
that alone should have been enough.
Had You not also granted us Jesus,
and the forgiveness that never came...
 
Let Your people perish, my Lord:
take pity upon Your own, I entreat You.
Let the basket of bulrushes sink.
Leave empty the tablets of stone.
 
 Let the strings wither in the harps
hung high upon the willow tree.
Let longing song not lure us to suffering,
let us be swallowed by Babylon.
 
Epilogue
 
Empty the wombs and keep them barren
Yourself, my Lord, if You can do that,
take back Your promise from Your people,
do not make our numbers mighty.
 
Jesus? – At times even a single
Jew is too much for a whole nation:
do not judge the peoples, my Lord,
according to the way they treat us.
 
And should You take pity upon us, my Lord,
which is Your prerogative,
lead with compassion the darkness of Egypt
out of Your cursed people.