Szent Péter esernyője (3) (Magyar)
Alig hogy elkaparták Gongolynét, még ki se beszélhették magukat a falu öreg
asszonyai a temetési pompáról, Gongoly özvegységéről és, uram fia, bocsásd meg
nekik a fecsegésüket, hogy már a temetésen keresgélte volna héja-szemeivel a
Tyurek Anna szép arczát, amiről a vak is megjósolhatja, hogy a Gongolyné híres
«mentyék»-je nem sokáig marad gazdátlanul, mondom, hogy alig józanodtak ki a
sírásók a sok pálinkától, amit a torban bevettek, mikor már ismét uj sírt kellett
ásni. Gongolyasé után meghalt a Srankó János, aki azelőtt is sokat settenkedett
Gongolyné körül, mikor az még helyes menyecske volt. Most aztán, mintha összebeszéltek
volna, együtt mentek. Szinte így várta már ezt az ember. Azelőtt is, beszélték,
némelykor a mezőn eltűnt a Gongolyné a rozsokba, aztán kis vártatva valahonnan
csak előbukkant Srankó és az is eltűnt a rozsokba. Óh azok az istentelen rozsok!
Olyan magasra megnőnek, hogy minden bolondságot eltakarnak !
Most is egymás után tűnt el a két árnyék a végtelen semmibe… Srankót meghalva
találták a temetés után való reggelen az ágyban, úgy látszik, a halál «mennyköve»,
a guta suhintotta meg. Srankó is jómódú ember volt, «mágnács» , háromszáz birkája
legelt a határban és sok földet szántott, neki is fényes temetés járt. De nem
is volt fösvény a Srankóné, maga ment el tanítóhoz, paphoz s megrendelte, hogy
minden úgy legyen, ahogy a Gongolyné temetésén volt. Kerül, amibe kerül, de
a Srankó familia se kisebb, mint a Gongolyék.
Két pap legyen a temetésen, négy minisztráns gyerek fekete szoknyácskákban,
folytonos harangozás. És a többi, meg a többi.
János pap megelégedetten bólintgatott a fejével.
– Meglesz, minden meglesz.
János pap kiszámította krétával, hogy mibe kerül. – Úgy ám, – szólt Srankóné
– de adja még hozzá tisztelendő uram azt a pirosat is, hadd lássuk, hogy azzal
vajjon mennyivel lesz drágább.
– Miféle pirosat?
– Hát amit a Gongolyné temetésén tartott a feje fölött. Gyönyörű volt az.
A pap meg nem állhatta, hogy el ne nevesse magát.
– Hiszen az lehetetlen! Óh, óh!
Srankóné megneheztelve pattant fel, hátra szegve a nyakát kevélyen.
– Miért volna lehetetlen? Az én pénzem is csak olyan, mint a Gongolyé. Hát nem
úgy van?
– De édes Srankóné, hiszen akkor az eső esett; holnap pedig valószínűleg szép
idő lesz.
Srankónét azonban nehéz volt leverni a lábáról a kapaczitálással, ő maga jobban
értvén a dialektikához, mint a tisztelendő.
– Hogy akkor az eső esett? Hát annál inkább hozhatja lelkem szent atyuskám a
pirosat, mert legalább nem ázik a drága jószág. Aztán megérdemli a szegény boldogultam.
Nem volt ám az érdemetlenebb ember, mint a Gongolyné. Biróviselt ember volt
az én uram, az anyaszentegyházra is áldozott, most öt éve ő hozta azokat a tarka
gyertyákat az oltárra Beszterczebányáról, a nagy fehér asztalterítőt pediglen
az ő testvérhúga slingelte. Hát meg kell lenni a veresnek.
– De csak nem tehetem magamat nevetségesnek, hogy esernyő alatt temessek derült,
napfényes időben. Hagyjon fel ezzel a hóborttal, Srankóné!
Srankóné azonban erre sírva fakadt, hogy mivel érdemelte meg ő azt a szégyent,
hogy az Isten szolgája megvonja azt a lisztességet, ami a holtnak jár s ami
az élőnek is jól esik. Mit fognak mondani a faluban? Azt fogják mondani: «Srankóné
még a tisztességes eltakarítást se adta meg az urának, belökette a gödörbe,
ahogy a koldúsokat szokás».
– Tegye meg, tegye meg, tisztelendő uram – könyörgött s míg a nedves szemeit
törülgette a keszkenőjével, addig-addig morzsolgatta az újjaival annak egyik
csücskét, míg azon a bog kioldózott s kihullott belőle egy tíz forintos bankó.
Srankóné fölemelte a földről és odatette finom szerénységgel a pap asztalára.
– Ezzel még megtoldom, csak meglegyen a teljes pompa, kérem alássan.
Erre a jelenetre betört a konyhából Adameczné is kötény ben, főzőkanállal, hozzácsatolván
a maga kérését.
– Úgy, úgy, édes tisztelendő úr, a Srankó istenes ember volt. Nem igaz ám az
a sok pletyka, amit róla beszélnek. De ha igaz volna is, akkor ez az igazság
éppen a Gongolynét sujtaná – Isten nyugosztalja. Ha hát az egyiknél ott volt
a szent esernyő bátran ott lehet a másiknál is. Vagy már haragszil az Istenke
eddig is s akkor mindegy, hogy egy kicsit jobban haragszik, vagy még nem haragszik
és akkor most se fog megharagudni.
– Ugyan, ugyan, Adameczné, nem szégyenli magát ilyen ostobaságokat beszélni.
Hagyjanak nekem békét az efféle babonákkal! Az egész kívánságuk egyszerűen nevetséges.
Hanem a két asszonyt ugyancsak nem lehetett lebeszélni. «Tudjuk mi, amit tudunk,
minket a tisztelendő úr el nem ámít» s addig-addig rimánkodtak, okvetetlenkedtek,
míg végre beleegyezett, hogy Srankó Jánost is az esernyő alatt fogja temetni,
hozzá tévén:
– Ha addig el nem viszi a gazdája. Mert az tény, hogy valaki itt hagyta s ha
érte jő, oda kell adnom.
Adameczné jelentőségteljesen hunyorgatott Srankónéra:
– No, afelől nyugton alhatunk, aki azt elhozta, minden ezer esztendőben egyszer
szokott megfordulni a planétánkon.
Valóban az esernyőért senki sem jelentkezett úgy, hogy másnap, bár száraz, szép
délután volt és egy csöpp felhő se mutatkozék a mennybolton, a fiatal tisztelendő
úr mégis kinyitá az esernyőt a koporsónál s az alatt menve, kísérte a beszentelt
koporsót a temetőbe.
Négy erős férfiú: Szlávik, Lajkó és a két brontes Magát testvér vitték vállukon
a szent Mihálylovat, melyen a koporsó nyugodott. Isten akarata úgy rendelé,
hogy a kovácsműhely tájékán az egyik Magát megbotlott egy kőbe és elesett, mire
megijedt az utána ballagó Lajkó Pál, megrázkódott, elveszté lélekjelenlétét,
a szent Mihály-lova félrebillent és a koporsó lezuhant a kövekre.
Nagyot reccsent, meghasadott, összetört, megvillant egy perczre a slingelt szemfödő,
majd később látható lett a halott is, aki a nagy rázkódás követ keztében felocsudván
a tetszhalálból, mély lélekzetet véve, megmozdult és felsóhajtott:
– Istenem, hol vagyok?
Lőn nagy ámulás, bámulás, népek csodálkozása, mire a kovácstól dunyhát, vánkosokat
hozának sebesen s ágyat vetvén egy az udvaron talált, vasalás alatt levő kocsira,
oda tették fel az Isten különös csodatétele által feltámasztott halottat s átváltozván
gyászmenetből Istent dicsérő proczesszióvá, templomi zsolozsmák eneklése mellett
kisérték haza a szegény Srankó Jánost, aki már útközben annyira magához tért,
hogy otthon mindjárt enni kért.
Egy köcsög tejet hoztak neki. A fejét rázta. Lajkó feléje nyujtotta a pálinkás
butykost, mely a tor szempontjából meg volt töltve. Mosolygott.
E nevezetes eseménytől kezdődik voltaképen az esernyő legendája, mely szállt,
szállt, keresztül a fenyves erdőkön, az égnek meredő sziklákon, mindig messzebb,
messzebb, megnövekedve, fölfrissítve, ujabb és ujabb részleteket megaranyozva.
Ha a sziklán egy mélyedést találtak, az a szent Péter lába nyoma volt s ha különös
színű virág nyílt ki valahol a határban, oda a szent Péter botja ért, Minden,
de minden hirdette, hogy szent Péter nem rég Glogován járt. Mégis nagy dolog
az, atyafiak!
S magát az esernyőt a miszticzizmus csodálatos fénye ragyogta be. A titokzatosság
köde voltaképen csak azt a körülményt takarta, hogy miképen került a kis Veronka
kosara fölé. De ez elég volt. A babona keresi a ködöt, a köd vonzza a babonát.
Ezek ketten osztoztak meg a prédán, a rozoga esernyőn.
És híre ment messzire, amerre csak a Bjela Voda folyik s egyszerű tót emberek
mesélik a pásztortüzeknél, vagy a fonókban, ami fantáziájuknak imponáló, ami
érdeklődésüket megragadja, a bámulatra keltőt, a rendkívülit. A népszerű szent
Pétert, a mennyország kapusát látni vélik, amint elhozza az esernyőt, hogy a
pap hugocskája meg ne ázzék. Vajjon hogy ereszkedett le az öreg az égből? Bizonyosan
ráült valami felhőre, az lehozta szépen s valamelyik hegyre letette.
Aztán elbeszélik az esernyő csodás erejét, hogy holt ember felkelt, amint megpillantotta
és így száll a legenda mindig tovább, tovább, magával hömpölygetve a glogovai
pap alakját és a kis hugáét. (Hej, milyen legény lesz az, aki azt majd egyszer
feleségül veszi!) S ha módos ember hal meg, még a tizedik faluba is elhozzák
János papot a temetésre a dalmatikával és a szent esernyővel, mely immár ereklye
lett. De nemcsak a temetésekre viszik, hanem gyóntatni is nehéz, reménytelen
nyavalyásokat, néha két napi járó földre azzal a kikötéssel, hogy a szent Péter
esernyőjét borítsa a beteg fölé, amíg az gyón. Lehetetlen az, hogy ne használjon,
vagy meggyógyul az ilyen beteg, vagy ha meg nem gyógyul, hát legalább üdvözül.
A házasuló párok is, ha nagy parádét akarnak kifejteni, pedig azok mindig akarnak,
azonfelül, hogy otthon a saját papjuk összeesketi őket, még ráadásul elzarándokolnak
a glogovai parókiára, hogy ott az esernyő alatt mégegyszer egymáséba kapcsolják
a kezöket. És ez aztán az igazi. Kvapka harangozó tartja fejük fölött a szent
vászongombát, amiért azután az ő tüszőjébe is csordul néhány ezüst hatos. Ami
pedig a glogovai papot illeti, ahhoz csak úgy dől a pénz meg az ajándék, mintha
zsákból öntenék.
Eleintén eleget szabódott, de lassankint aztán maga is hinni kezdte, hogy a
veres esernyő, mely napról-napra fakóbb, vedlettebb, isteni eredetű lehet. Nem
egyenesen az ő imádságára lőn-e odateremtve a lányka védelmére s nem ebből ered-e
jólétének, vagyonának, melyért imádkozott, minden forrása.
«Uram Jézus, – mondá azon a szomorú reggelen – tégy csodát, hogy a gyermeket
nevelhessem.»
S íme, a csoda megtörtént. Pénz, jólét, gazdagság árad az egyszerű rongyos esernyővel,
mintha a mesebeli bárányka volna, mely ha megrázza magát, aranyak potyognak
a gyapjából.
Az esernyő híre a magas körökig is feljutott. Maga a beszterczei püspök ő méltósága
is kíváncsi lett rá s maga elé idézvén a papot az esernyővel egyetemben, miután
megvizsgálta és elmondatta magának a történetét, ájtatosan keresztet vetett
magára:
– Deus est omnipotens – mondá.
Ami azt jelentette, hogy ő is hisz az esernyőben. Néhány hét mulva még többet
is tett a püspök. Rendeletet adott ki János papnak, hogy az ereklyét ne magánál
tartsa ezentúl, hanem a sanctuariumban, a templom holmija között helyezze el.
Mire János pap nyomban visszafelelt, hogy az említett esernyő voltaképen a hugát,
kiskorú Bélyi Veronkát illeti és neki nincs joga azt elvenni, hogy templomnak
adja. Mihelyt azonban nagykorú lesz a lányka, semmi kétség, a templomnak fogja
ajándékozni.
De nem csak a papnak vált javára az esernyő, ki csakhamar igavonó barmokat szerzett
be s nagy gazdaságot kezdett művelni, néhány év mulva pedig csinos kőházat építtetett,
fogatot tartott, hanem Glogova községét is emelte. Nyarankint egész rajokban
jártak a környékbeli fürdőből úri asszonyok, sokszor grófnék is (többnyire vén
grófnék), hogy az esernyó alá állva, egy imádságot elmondhassanak s ezek számára
egy vendéglő is épült, szemben a paplakkal, a Csodatevő esernyőhöz czímezve.
Egyszóval Glogova szemlátomást emelkedni kezdett, a haranglábat a sok látogató
miatt megrestelték a helybeliek s takaros ólomfedeles tornyot húztak fel a templomra,
abba két új harangot hozatván Beszterczéről. Srankó János a halál országából
való visszatérése emlékeül egy gyönyörű szent-háromságszobrot faragtatott a
templom elé. A nevelőnő (mert Veronka mellett kalapban járó nevelőnőt tartott
idővel János pap) tele ültette a pap udvarát georginákkal és fuksziákkal, aminő
virágokat még glogovai szem nem látott. Minden megszépült, megcsinosodott (kivévén
Adamecznét, mert az még csunyább lett azóta) s annyira ment a glogovaiak dölyfe,
hogy vasárnaponkint délután, mikor az emberek ráérnek össze-vissza fecsegni
mindenfélét, immár azt kezdték feszegetni, nem jó volna-e egy kálváriát építeni
Glogován, olyanformát, aminő Selmeczen van, hogy a búcsús népek ide seregelvén,
koronkint pénzt és elevenséget hoznának ő nekik. Kiadó | Unikornis Kiadó, Budapest |
|
|