Álomidő (Magyar)
Nappali gyertyát gyújtok magamnak.
Nem halt meg senkim, mégis temetek
minden áldás nélküli órát.
Az emlékezés kulcsa eltört,
úgy őrizlek, mint száradó ruha
a kötél nyomát.
Csak az élők szomorúak,
mondtad egyszer.
Látom már az ajtót,
de az őr még nem enged át.
Ágak közé szőtt, szálak nélküli
háló lettem nélküled.
A törmelék alatt még
felismerem a régi képet,
mint valami égbe szúrt,
sötét madár, cipelem
csőrömben a messzeséged.
Az aranyhídig akartunk eljutni,
inni az élet vizéből.
Olyan helyen járni, ahol
ősbükkösben és óriásfenyők között
bujkálhatunk, de
nem láttuk meg az erdőt
egymás szemében,
korhadt fák alatt lapultunk, féltünk.
Gyakran alacsonyan éltünk.
Emlékeink, mint medvének a lánc.
Bármilyen alakot öltünk,
felismerjük egymást,
menekülni nincs már hova.
A fiókban kincsek és kacatok között
soha el nem küldött levelek
gyűlnek egy dobozban,
mellettük tőr.
Kezemet szúrom át
a bábu helyett, aki lettél,
ha eljön a hajnal, az álomidő. Feltöltő | Fehér Illés |
Kiadó | Magyar Napló Kiadó |
Az idézet forrása | Sötétkamra – Előhívott versek |
Megjelenés ideje | 2013. |
|
Dreamtime (Angol)
I light a daytime candle to myself None of my own had died, yet I am burying all the unblessed hours. The key to remembering has broken, I keep you like the drying clothing does the imprint of the line. You once said, that only those living are sad. I see the door already but as yet, the keeper will not let me pass. Without you I became a threadless net woven midst the branches. Beneath the rubble I still recognise the old picture, like some dark bird that had been stabbed in the sky, I bear your farness in my bill. We wanted to reach the golden bridge, drink from life's waters. To walk in a place where, between ancient birches, giant firs, we could hide and seek, but we did not see forest in each other's eyes, we hid in fear beneath trees with dry rot. Often, we lead a lowly life. As chains for bears, so are our memories. Whatever form we take, we recognise each other, there is no place to flee to. Midst treasures and junk in a drawer, never-sent letters are piling up in a box, a dagger beside them. I stab my finger instead of the puppet that you became, when dawn, the dreamtime comes
|