Mirtse Zsuzsa: Netrolog (Netrológ Szerb nyelven)

– egy valaha élt költő sírtalan táblájára

Szerettem volna a réged lenni,
erdőket bújva, gombát keresve
avar közt matatni, széllel bélelt
kabátban járni, éjjel szeretve.

Most csak a véged vagyok, ez maradt, 
a talált tárgyak osztálya bezárt,
egy néni kopogtat az ablakon,
menjek már, errefelé rég nem járt

az, akit keresek. Elveszített
éveket. Milyen színűek voltak,
kérdezi, hátha mégis… Soroljam.
A naptáramban az évek – holtak.

Volt kalandozós színű, koldus év,
szorosan fogod a kezem, viszel
messzi tájakra, ahol otthon vagy,
éhes vagyok, etetsz, nem kérdezel.

Aztán hazajönni, csavarogva,
stoppal, zsebünk alján némi homok,
a tengerpartról hoztuk, emlékszel,
szemünkben templomok, régi romok.

Tudja, keresek egy szűk évet is,
szinte a semmiből élünk megint,
kit érdekel, nevetünk, maradt még
kiflivég, élünk törvényünk szerint.

Hol őrzik azt az évet, amikor
színesben álmodunk? Te jól vagy már,
én még meg sem születtem. Milyen volt
akkor lenni, nélkülem? Itt nincs nyár

régóta. Hideg a szívem, kezem,
valahogy élek, jobb, ha nem látod.
Éjszaka gyakran azt képzelem, hogy
nappal van. Lehetett volna máshogy.

Egy hűvös kövön nyugtatom kezem,
rajta idegen név, nem ismerem.
Jó lenne, jó lenne réged lenni.
Lekéstelek. Elhinni sem merem.

Most csak a lehunyt, üres szemeddel -
egy sötét szobával beszélgetek

– na nepostojeću humku negdašnjeg pesnika

Volela bi da sam ti starina postala,
da sam u noć ljubljena, kako otkrivam
šumu, gljive tražeći ševarje premetam,
vetrovku noseći bezbrižno igram.

Sad sam ti tek svršetak, odel za pronađene
predmete je zatvoren, to je preostalo,
jedna starica kuca na prozoru,
neka krenem, na ovom kraju odavno,

koga tražim, nije bio. Izgubljene
godine. Kako su bile obojene,
pita, možda, ipak… Neka redam.
U mom dnevniku godine su – mrtve.

Godina boje pustolovine, prosjačka,
čvrsto mi držiš ruku, krećemo na
daleke, tebi poznate krajeve,
gladna sam, hraniš me, bez pitanja.

Pa doma stići, nakon skitanja,
stopom, u dnu džepa nešto peska se krije,
sa mora smo doneli, pamtiš li,
u sećanju su crkve, stare zidine, ruševine.

Znate, tražim i jednu skućenu godinu,
ono ništa smo nekako preživeli,
uvek je preostalo okrajak, bili smo vedri,
i prema vlastitim zakonima smo živeli.

Gde se krije ta godina, kad smo još
ružičasto sanjali? Ti si već na nogama,
ja još nisam ni rođena. Kako je bilo,
tada, bez mene? Odavno je nestala

toplina. Srce mi zebe, ruke su smrznute,
bolje da ne vidiš, kako se sad živi.
Tokom noći često mi se čini,
dan je. I drukčije je moglo biti.

Na hladnom kamenu sa tuđim imenom
mi se odmara ruka, njega ne poznajem.
Bilo bi, bilo bi dobro biti ti starina.
Zakasnila sam. Kako da poverujem.

Sad tek ti s očima, praznim, sklopljenim –
usamljena sa tamnom sobom nemim.