A Pál utcai fiúk (2.) (Magyar)
Két nappal ezután, csütörtökön, mikor a füvészkertre ráborult az este, a kis
hídon álló két őr egy sötét alak közeledtére fegyverbe lépett.
- Tisztelegj! - kiáltotta az egyik.
S erre mind a ketten égnek emelték ezüstös végű lándzsáikat, melyeken megcsillant
a halvány holdsugár. A tisztelgés a vörösingesek vezérének, Áts Ferinek szólt,
aki sietve haladt keresztül a hídon.
- Itt vannak mind? - kérdezte az őröktől. - Igenis, kapitány úr!
- Geréb is itt van?
- Ó volt az első, kapitány úr.
A vezér némán szalutált, mire az őrök ismét fejük fölé emelték lándzsáikat.
Ez volt a vörösingesek fegyveres tisztelgése.
A sziget kis tisztásán akkor már összegyűltek volt az összes vörösingesek. Mikor
Áts belépett közéjük, az idősebbik Pásztor elkiáltotta magát:
- Tisztelegj!
És a sok hosszú, ezüstpapíros végű lándzsa felugrott a fejek fölé.
- Sietnünk kell, fiúk - mondta Áts Feri, miután viszonozta a köszönést - mert
egy kicsit elkéstem. Azonnal lássunk a dologhoz. Gyujtsátok meg a lámpát.
A lámpát sohse volt szabad addig meggyujtani, amíg a vezér meg nem érkezett.
Ha a lámpa égett, az azt jelentette, hogy Áts Feri is a szigeten van. A fiatalabbik
Pásztor meg gyujtotta a lámpát s a vörösingesek körbe lekuporodtak a kis fény
köré. Senki nem szólt, mindenki a vezér szavát várta.
- Van valami jelenteni való? - kérdezte ez. Szebenics jelentkezett.
- Nos?
- Alássan jelentem, hogy a fegyvertárunkból hiányzik az a piros-zöld zászló,
amit kapitány úr a Pál-utcaiaktól zsákmányolt.
A vezér összeráncolta a szemöldökét:
- A fegyverek közül nem hiányzik egy sem?
- Nem. Mint fegyvertáros, mikor idejöttem, megnéztem a romban a tomahawkokat
és a dárdákat. Egytől-egyig mind ott volt, csak a kis zászló hiányzott. Azt
ellopta valaki.
- Lábnyomokat láttál?
- Igen. Mint minden este, a törvény szerint, úgy tegnap is fölhintettem finom
homokkal a rom belsejét, s mikor ma megvizsgáltam, találtam benne egy kis lábnyomot,
amely a hasadéktól egyenesen abba a szögletbe vezetett, ahol a zászló volt s
aztán a szöglettől kivezetett a hasadékig. Ott eltűnt a szemem elől, mert ott
már kemény és gyepes a föld.
- A lábnyom kicsi volt?
- Igen. Olyan kicsi, hogy sokkal kisebb, mint a Wendaueré, pedig neki van köztünk
a legkisebb lába.
Nagy csönd lett.
- Valami idegen járt a fegyvertárban - mondta a vezér. - Mégpedig Pál-utcai
fiú volt.
Moraj futott végig a vörösingesek közt.
- Onnan sejtem, - folytatta Áts - mert ha valami más gyerek lett volna, elvitt
volna a fegyverek közül is legalább egyet. De ez csak a zászlót vitte el. Valószínűleg
megbíztak valakit a Pál-utcaiak, hogy a zászlójukat lopja vissza. Nem tudsz
erről, Geréb?
Tehát Geréb már mint állandó kém szerepelt. Felállott:
- Nem tudok róla.
- Jól van. Leülhetsz. Utána fogunk járni. De most intézzük el a dolgunkat. Tudjátok,
milyen szégyen esett meg rajtunk a multkor. Mialatt valamennyien itt voltunk
a szigeten, az ellenség egy piros cédulát tűzött erre a fára. Nem tudtuk őket
megfogni, olyan ügyesek voltak. Két idegen fiú után szaladtunk egészen a Tisztviselő-telepig
és csak ott sült ki, hogy ők ok nélkül szaladtak előlünk, mi pedig ok nélkül
szaladtunk utánuk. A cédula kitűzése nagy megszégyenítés volt ránk nézve és
ezért bosszú jár. A grund elfoglalását is elhalasztottuk addig, amíg Geréb megvizsgálta
a terepet. Most tehát Geréb jelentést fog tenni s mi elhatározzuk, hogy mikor
indulunk háborúba.
Gerébre nézett: - Geréb! Állj fel. Ismét felállt Geréb. - Halljuk a jelentést.
Mit végeztél?
- Én . . . - mondta kissé zavartan a fiú - azon a véleményen voltam, hogy talán
harc nélkül is megszerezhetjük azt a területet. Elgondoltam, hogy hiszen valamikor
én is közéjük tartoztam . . . és miért legyek éppen én az ok, hogy . . . szóval
én megvesztegettem azt a tótot, aki a telekre felügyel és aki most majd ki fogja
őket onnan . . . onnan . . .
Beléje szorult a szó. Nem tudta folytatni, oly szigorúan nézett a szemébe Áts
Feri. És meg is szólalt, erős, mély hangján, melytől annyiszor reszkettek meg
a fiúk, amikor az erős legény valamiért megharagudott rájuk:
- Nem, - bömbölte - te, úgy látszik, még mindig nem ismered a vörösingeseket.
Nem megyünk mi vesztegetni, meg alkudozni. Ha nem adják szépszerivel, hát elvesszük.
Nem kell nekem se tót, se kikergetés, aki mindene van! Micsoda alattomos dolog
ez!? Mindnyájan hallgattak és Geréb lesütötte a szemét. Áts Feri fölállott:
- Ha gyáva vagy, eridj haza!
Villogó szemmel mondta ezt Gerébnek. És Geréb e pillanatban nagyon megijedt.
Érezte, hogy ha most a vörösingesek kitessékelik maguk közül, akkor már igazán
nincs sehol helye ezen a világon. Hát fölemelte a fejét és bátor hangon próbált
beszélni :
- Nem vagyok gyáva! Veletek vagyok, veletek tartok, hűséget fogadok nektek!
- Ez már beszéd - mondta Áts, de az arcán látszott, hogy nem rokonszenvezik
a jövevénnyel. - Ha velünk akarsz maradni, leteszed a fogadalmat a mi törvényeinkre.
- Szívesen - mondta Geréb és föllélekzett. - Adj hát kezet. - Kezet fogtak.
- Mostantól kezdve hadnagyi rangod van nálunk. Szebenics majd neked is ad lándzsát
és tomahawkot s beírja a nevedet a titkos névsorba. És most hallgass ide. Nem
lehet halogatni a dolgot. A támadás napját holnapra tűzöm ki. Holnap délután
valamennyien itt gyülekezünk. A csapat fele a Mária-utca felől megy be és elfoglalja
az erődöket. A csapat másik felének te fogod kinyitni a Pál-utcai kis kaput
s ez a rész ki fogja kergetni a grundbelieket onnan, vagy ha a farakások közé
menekülnek, akkor az erődökből támadják meg őket a többiek. Nekünk labdaterület
kell és ezt meg fogjuk szerezni, bármi történjék is!
Mindenki fölugrott.
- Éljen - kiáltották mind a vörösingesek és lándzsáikat a magasba emelték.
A vezér csöndet intett.
- Még meg kell tőled kérdeznem valamit. Nem gondolod, hogy a Pál-utcaiak sejtik,
hogy te hozzánk tartozol?
- Nem hinném - felelt az új hadnagy. - Még ha itt is volt valaki közülük a multkor,
mikor a piros cédulát a fára tűzték, nem láthatott a sötétben.
- Tehát nyugodtan mehetsz be közéjük holnap délután? - Nyugodtan.
- Nem fognak gyanítani semmit?
- Nem. És ha gyanítanának is valamit, nem merne szólni egyik sem, mert mind
fél tőlem. Nincs azok közt egy bátor fiú sem!
Egy éles hang vágott egyszerre közbe: - Dehogy nincs!
Körülnéztek. Áts Feri meglepetten kérdezte: - Ki szólt?
Senki se felelt. És az éles hang újra megszólalt: - Dehogy nincs
Most már világosan hallották, hogy a hang a nagy fa tetejéről jött. S rögtön
ezután zörögni kezdtek az ágak, recsegett-ropogott valami a nagy fa lombjai
közt s egy pillanat múlva egy kis szőke fiú mászott le a fáról. Mikor az utolsó
ágról a földre ugrott, nyugodtan letisztogatta a ruháját, megállott egyenesen,
mint a cövek és farkasszemet nézett a vörösingesek ámuló csapatával. Senki se
szólt egy szót sem, úgy meglepett mindenkit ez a váratlanul idetoppant kis vendég.
Geréb elsápadt.
-- Nemecsek! - mondta ijedten. És a kis szőke felelt is.
- Igen, Nemecsek. Én vagyok: És ne kutassák, hogy ki lopta el a Pál-utcai zászlót
a fegyvertárból, mert azt én loptam el. Itt van ni. Nekem van az a kis lábam,
ami még a Wendauer lábánál is kisebb. És nem szóltam volna, fenn maradhattam
volna a fa tetején, amíg maguk mind el nem mentek volna, hiszen ott gubbaszkodtam
már félnégy óta. De mikor Geréb azt mondta, hogy köztünk nincs egy se, aki bátor
volna, hát akkor gondoltam: „megállj, majd én megmutatom neked, hogy akad még
a Pál-utcaiak közt is bátor fiú, ha nem más, hát a Nemecsek, a közlegény!"
Itt vagyok, kérem, kihallgattam az egész tanácskozást, visszaloptam a zászlónkat,
most tessék, csináljanak velem, amit akarnak, verjenek meg, csavarják ki a kezemből
a zászlót, mert magamtól ugyan oda nem adom. Tessék, tessék, csak rajta! Hiszen
én egyedül vagyok, maguk meg tízen vannak.
Kipirult, ahogy így beszélt és kitárta a két karját. Az egyik kezében a kis
zászlót szorongatta. A vörösingesek nem tudtak magukhoz. térni ámulatukból és
csak nézték ezt a csöpp kis szőke legényt, aki az égből pottyant közibök s aki
itt bátran, hangos szóval kiabált az arcukba, fölemelt fővel mintha olyan erős
volna, hogy el tudná páholni ezt az egész társaságot a két erős Pásztorral és
Áts Ferivel együtt.
Leghamarább a Pásztoroknak jött még á hidegvérük. Odamentek a kis Nemecsekhez
és jobbról-balról megfogták a két karját. A fiatalabbik Pásztor állt a jobboldalán
és ez már
a kezéhez is nyúlt, hogy kicsavarja belőle a zászlót, mikor megszólalt a nagy
csöndben Áts Feri hangja:
- Megálljatok! Ne bántsátok.
A Pásztorok csudálkozva néztek a vezérre.
- Ne bántsátok - mondta ez. - Ez a fiú tetszik nekem ! Bátor fiú vagy, Nemecsek,
vagy ahogy hívnak. Itt a kezem. Csapj fel közénk vörösingesnek!
Nemecsek tagadólag rázta a fejét: - Nem én ! - mondta dacosan.
Reszketett a hangja, de nem a félelemtől, hanem az izgatottságtól. Sápadtan,
komoly tekintettel állott ott és megismételte
- Nem én !
Áts Feri elmosolyodott. Azt mondta:
- Hát ha nem csapsz fel, azt se bánom. Én ugyan még nem hívtam senkit közénk.
Aki itt van, mind úgy kéredzkedett ide. Te voltál az első, akit hívtam. De hát
ha nem akarsz, nem jössz . . .
És hátat fordított neki.
- Mi legyen vele? - kérdezték a Pásztorok. A vezér csak úgy félvállról felelt.
- Vegyétek el tőle a zászlót.
Az idősebb Pásztor egy csavarintással kivette a Nemecsek gyönge kis kezéből
a piros-zöld zászlót. Fájt a csavarás, a Pásztoroknak átkozottul kemény markuk
volt, de a kis szőke összeszorította a fogát s egy hang se röppent el az ajakáról.
- Megvan! - jelentette Pásztor.
Mindenki arra figyelt, hogy most mi lesz. Micsoda rettenetes büntetést fog kitalálni
a hatalmas Áts Feri. Nemecsek dacosan állott a helyén és összeszorította az
ajkát.
Áts Feri feléje fordult és intett a Pásztoroknak:
- Ez nagyon gyönge. Ezt nem illik elverni. Hanem . . . Fürösszétek meg egy kicsit.
Nagy nevetés támadt a vörösingesek közt. Áts Feri is nevetett, a Pásztorok is
nevettek. Szebenics feldobta a sipkáját a levegőbe és Wendauer ugrált, mint
valami bolond. Még
Geréb is nevetett a fa alatt és ebben az egész vidám társaságban csak egy arc
maradt komoly: a Nemecsek kis arca. Meg volt hűlve s már napok óta köhögött.
Az édesanyja már a mai napra is megtiltotta neki, hogy elmenjen hazulról, de
a kis szőke nem bírta a szobában. Három órakor megszökött hazulról és félnégytől
estig a fa tetején ült a szigeten. De a világért se szólt volna. Talán mondja
azt, hogy meg van hűlve? Még nagyobbat nevettek volna rajta és Geréb is nevetett
volna, mint ahogy most nevetett: mind a foga kilátszott, olyan szélesre húzta
a száját. Hát nem szólt. Tűrte, hogy az általános hahota közepette a sziget
partjára vezessék s ott a két Pásztor belenyomja a sekélyvizű tóba. Félelmetes
két fiú volt a két Pásztor. Az egyik a két kezét fogta össze, a másik a tarkóját
tartotta. Nyakig belenyomták a vízbe s e pillanatban mindenki ujjongott a szigeten.
A vörösingesek vidám táncot jártak a parton, a sapkáikat dobálták és nagyokat
kurjantottak:
- Huja, hopp! Huja, hopp! Ez volt az ő kiáltásuk.
És a sok „huja, hopp" összeolvadt a nagy kacagással, vidám lárma verte
föl a kis sziget esti csöndjét, s a parton, ahol Nemecsek oly szomorú szemmel
nézegetett ki a vízből, mint valami bánatos kis béka, ott állott szétterpesztett
lábbal Geréb, nagyokat nevetve s a fejével integetve a kis szőke felé.
Aztán eleresztették a Pásztorok, és Nemecsek kimászott a tóból. Most tört ki
amúgy istenigazában a mulatság, amint csepegő-csurgó, sáros ruháját meglátták.
Kis kabátjáról csurgott a víz, s ahogy a karját megrázta, úgy folyt ki a kabátujjából,
mintha kannából öntötték volná. Mindenki elugrott előle, mikor megrázta magát,
mint a vízzel leöntött pincsikutya. És gúnyos szavak röpködtek feléje:
- Béka! - Ittál? - Miért nem úsztál egy kicsit?
Egyikre sem felelt. Keserűen mosolygott és simogatta a vizes kabátját. De akkor
elébe állt Geréb, széthúzta vigyorogva a száját és kevélyes fejbólintással ezt
kérdezte tőle:
- Jó volt?
Nemecsek ráemelte nagy kék szemét és felelt:
- Jó volt - mondta csöndesen és hozzátette: - Jó volt, sokkal jobb volt, mint
a parton állni és kinevetni engem. Inkább újesztendeig a vízben ülök nyakig,
minthogy összeszűrjem a levet a barátaim ellenségeivel. Én nem bánom, hogy a
vízbe nyomtatok. A multkor magamtól pottyantam a vízbe, akkor is itt láttalak
a szigeten az idegenek közt. De engem meghívhattok magatok közé, hízeleghettek
nekem, adhattok ajándékot, amennyit csak akartok, semmi közöm hozzátok. És ha
még egyszer a vízbe nyomtok és még százszor és ezerszer a vízbe nyomtok, akkor
is eljövök ide holnap is, meg holnapután is. Majd csak megbújok valahol, ahol
nem vesztek észre. Nem félek én egyikőtöktől sem. És ha eljöttök hozzánk a Pál-utcába,
elvenni a földünket, hát majd mi is ott leszünk! És meg fogom nektek mutatni,
hogy ahol mi is tízen vagyunk, ott másképpen fognak veletek beszélni, mint ahogy
én most itt beszélek. Könnyű volt velem elbánni! Aki erősebb, az győz. A Pásztorok
ellopták a golyóimat a múzeumkertben, mert ők voltak az erősebbek! Könnyű tíznek
egy ellen! De én nem bánom. Engem meg is verhettek, ha úgy tetszik. Hiszen ha
akartam volna, nem kellett volna a vízbe mennem. De én nem csaptam fel közétek.
Inkább fojtsatok vízbe és verjetek agyon; de én ugyan nem leszek áruló, mint
valaki, akit ott áll, ni . . . ott . . .
Kinyújtotta a karját és Gerébre mutatott, akinek most a torkán akadt a nevetés.
A lámpa fénye ráesett a Nemecsek szép szőke kis fejére, víztől fényes ruhájára.
Bátran, büszkén, tiszta szívvel nézett a Geréb szemébe, s Geréb ezt a nézést
úgy érezte, mintha valami súly szállott volna a lelkére. Elkomolyodott és lehorgasztotta
a fejét. És ebben a pillanatban úgy hallgatott mindenki, olyan nagy volt a csönd,
mintha templomban lettek volna a fiúk, s tisztán lehetett hallani, amint Nemecsek
ruhájáról a kemény földre csöpögött a víz . . .
A nagy csöndbe belekiáltott Nemecsek: - Elmehetek?
Senki se felelt. Még egyszer kérdezte: - Hát nem vertek agyon? Elmehetek?
És miután most se felelt neki senki, nyugodtan, szépen; lassan elindult a híd
felé. Egy kéz se mozdult, egyetlen egy fiú se moccant meg a helyéről. Most mindenki
érezte, hogy ez a csöpp szőke gyerek valóságos kis hős, igazi férfi, aki megérdemelné,
hogy felnőtt ember legyen . . . A hídnál álló két őr, aki az egész esetet végignézte;
csak bámult rá, de hozzányúlni egyik se mert. Mikor Nemecsek a hídra lépett,
fölharsant Áts Feri mély, dörgő hangja:
- Tisztelegj! Kiadó | Móra Könyvkiadó, Budapest |
Az idézet forrása | p. 77-86. |
|
|
|