Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Németh Gábor: Wiedersehen (Viszlát Német nyelven)

Németh Gábor portréja

Vissza a fordító lapjára

Viszlát (Magyar)

Álmodom vagy írok: elképzelem, mi minden lehetne. A képzelet szó a tövében őrzi azt az előfeltevést, hogy megidézni valamit, ami nincs - a művelet lényegét tekintve – elsősorban látomás. Nem tudom, miért kezdtem el született teljes vakok álmaival foglalkozni. Alig múltam húsz, és a szemem világát semmi sem fenyegette. Nem ismertem senkit, aki vak lett volna. Egy kötetnyi versre, vagy legalább is hosszabb-rövidebb sorokba tördelt, kis terjedelmű szövegre gondoltam, azaz valójában nem is  gondoltam szövegekre, csak megpróbáltam elképzelni, milyen álmai lehetnek egy született vaknak. Volt akkoriban egy szürke könyvsorozat, pszichológiai tanulmányokat bocsátott közre dömpingáron, bevettem magam a Széchenyi könyvtárba, hogy valami szakanyagra találjak benne. Naponta láttam ott egy fehér hajú, fiatal cigány férfit, két mankóval, nem lehetett több harmincnál, a fején hófehér kóc, mintha viccelne, nem viccelt egyáltalán, a háta mögött azt pusmogták, beleesett egy meszesgödörbe, ezt nem értettem, aki oltottmészbe esik, összeég és megvakul, ezek voltak homályos előfeltevéseim a mészről, viszont a cigány férfi bőre nem égett el, vak sem volt, mégis szerették volna rímnek a fehér botot a kezébe, rímnek a hajához, szerettek volna egy fehér, egy mészbe mártott mankót, fehér mankóval járjon a vak cigány a könyvek közé, mintha a pusmogók ezt szerették volna. Végül találtam is egy tanulmányt, született teljes vakok álmairól, több álomleírással. Valahol voltam, erős hangok szóltak, esett az eső a nyakamba. Ez volt például az egyik álom. A létezés tudata, amely elválaszthatatlan a tér fogalmától, és persze a füled meg a bőröd, teszik a dolgukat, rávesznek, hogy emlékezzél. Ha nincsenek képeid, ezek maradnak meg. Ennyiből dolgozol, rakod össze azt, aki vagy, így minden pontatlanabb, de lehet, ez csak feltételezés. Ha írok, néha képeket látok, és megpróbálom marasztalni őket. Eleve kudarcra ítélt próbálkozás. A belső képek közölhetetlenek, te, aki olvasod, sosem fogod ugyanazt látni, amit én, hiába próbálkozom a legérzékletesebb és legpontosabb leírással, a „te” az „én” képeit a saját emlékeiből próbálja összerakni, a szavak csak emlékeztetnek és nem megjelenítenek, ez talán a legfontosabb rezignáció, amire ítélve vagy. Ráadásul minden kép belső, hiszen az elbeszélés a világ bármelyik, amúgy közvetlenül megtekinthető darabját  belső képpé változtatja, és úgy adja tovább. Egy kép leírását az egész kultúra preformálja, az pedig mindig zártkörű, szigorúbban véve, mint egy magánzárka, egyszemélyes. Nem sikerült megírnom a könyvet. Az derült ki - újabb akna! - hogy a nemlét, a látás hiánya mint belső tapasztalat megoszthatatlan, abban az értelemben, hogy spekulatív eszközökkel nem tudok hozzá közelebb férkőzni. Nem tudtam magam egy született vak helyébe képzelni. Nem látni, az nem egyszerűen annyit tesz, hogy meg vagy fosztva az egyik, a konvenció szerint amúgy a legfontosabb érzéktől, hanem, hogy a megmaradtakból dolgozol, így gondoltam akkoriban, elmozdul minden, az összes érzék, rásegít és belehúz, és úgy rakod össze magadnak a valóságot. Másképphalló, másképpérző, másképpgondolkodó. Megközelíthetetlen. Hogy jövök ahhoz. Majdnem így vagyunk vakok egymás képzeletére. A nagyszüleim gyűjtötték a Pesti Napló képes hétvégi mellékletét, nem megszállottan, csak alkalomszerűen, az összegyűlt példányokat évente bekötötték, a lap nevét és az évszámot a vaskos gerincre aranyozták, 1932, 1934 és 1937, mintha ezek az évek lettek volna meg, ezeket találtam az öreg, barna ruhásszekrény mélyén, körülbelül harminc évvel az odakerülésük után, azaz majdnem negyven évvel ezelőtt, mondhatnám most. A könyvek fedele ajtó volt, ajtó, amelyen át beléphettem egy régóta, talán örök időkkel azelőtt eltűnt világba. Ez egy ósdi hasonlat, azért alkalmazom, hogy hozzak egy példát az egyszemélyes kultúrára - ugyanebben a barna ruhásszekrényben találtam egy régi mesekönyvet is, az apámé lehetett, tele hideglelős történetekkel, a legszörnyűbben egy gyereket magára hagynak, de megtiltják neki, hogy az egyébként felügyelet nélkül hagyott kulccsal a ház hét tikos ajtaját kinyissa, ha ezt tudod, másképp szól a hasonlat. Amikor ezt a történetet olvastam, többnyire egyedül voltam a nagyszüleim lakásában. Akárhogy kényszerítem magam, nem jut eszembe, milyen borzalmakat rejtettek a mesében amúgy pontosan leírt titkos szobák. Feltehetően azért nem, mert a tárgy nélküli félelem a legborzalmasabb, tehát az akkori érzést úgy tudom egykori ereje teljében felidézni, hogy nem emlékszem a konkrétumokra, csak az érzésre magára, a félelemre az ismeretlentől. Ha a horrorfilmekben a gonosz végre megtestesül, és elkezdi végezni munkáját, egyfajta megkönnyebbülést érzel, jól van, szóval ez vagy te, így nézel ki, most legalább tudom. A felejtéssel ezt a megkönnyebbülést próbálom eleve hatályon kívül helyezni. Ha vaknak beszélsz, körültekintőnek kell lenned. Egyszer véletlenül viszláttal köszöntem el az egyiküktől, átkísértem a zebrán, elengedtem a karját, és akkor, szinte azonal rájöttem, hogy mit mondtam valójában,  álltam még egy darabig, lángba borult fejjel, pedig meg se rezdült, nyilván már rég elintézte helyettem a nyelvszokás, hogy ezt a gyűrött bankót ne vegye névértéken. Pénzt nyomtam a kezébe, gyanútlanul, az előző mondatban, mintha koldus volna. Így van aláaknázva minden mondatod, maga a nyelv, amit beszélsz, amin írsz, tele csapdákkal, készen arra, hogy szándékaid azonnal megsemmisítse, hogy kikezdje képeid hatalmát. A Pesti Napló képei viszont rabul ejtettek, hogy kissé ódivatúan fogalmazzam meg a letagadhatatlant. A képek alatt feliratok voltak. A goal bíró goalt kiáltott. Ifjabb Horthy Miklós a vadászaton. Ilyesmik. Selyemruhás nők, végtelen egyszerűségű NIVEA-reklámok, patyolattiszta parasztok csillogó kaszával a búzában, viaszbáb síelők pull-overben és lastex-nadrágban, díjnyertes tenyészbikák felpántlikázva, napsütötte teraszok a Mátrában, ficánkoló csikók az artisztikus tájban, az obligát húsvéti locsolás - a világ régen, közvetlenül azelőtt, hogy elsüllyedt volna. Mert az, hogy elsüllyedt már, nyilvánvaló volt. Hiszen, ha körülnéztem, semmit sem láttam olyannak, mint amilyennek a képeken látszott. Mintha valamikor, pár évvel azelőtt, hogy megszülettem, kicserélték volna a világot. Nem tudtam még, hogy éppen a képek rabolják el a valóságot, elkapják és kiszipolyozzák, és kihajítják utána szemétdombra. Azt hittem, valami olyasmit látok, ami valamikor tényleg létezett. Nézni - a lehető legnagyobb élvezet volt, nyilván van olyan, aki erre születik, legszíveseben lemondana minden egyéb részről, a részvételről és a részvéttől, cserébe, csak hogy láthasson mindent. Lapozgattam az albumot, mint egy meséskönyvet, egy mézeskalács ország élete, megnyitókkal és bálokkal, valamiért csak minden tekintetben  kifogástalan emberek kerülhettek a képekre, ezt persze nem láthattam gyerekszemmel, azt hittem,  a fotó véletlenszerűségéből kiindulva, hogy egyszerűen nem tudtak hibázni, sehol egy repedés. Kinyitsz egy ajtót, gyanútlanul, meleg és édes szagokra vágysz, de váratlanul jeges szél süvít ki onnan. Elgázol egy légvonat. Mi lehetett az előző oldalon, mondjuk vidám ajaknégerek Afrikában, nyakukban arany karikákkal, gyöngyfogakkal mosolygó szobrok csokiból, integettek, festői népviseletben, át ide, a nyilván csak átmenetileg csonka Magyarországra. „Azt fütyöli minden madár, legyen magyar-japán határ.” „Van egy régi mániám, tankkal végigmenni Románián”, és hasonló slágerek. Előbb-utóbb helyre áll a rend, a Föld ugyan Isten kalapja, nem a magyaroké, de mégiscsak  mi vagyunk a bokréta rajta, erről beszéltek a képek. Elég vastag volt a Pesti Napló papírja. Hogy valójában mi van a túloldalon, mi vár majd odaát, az újabb lapozás után, abból semmi nem látszhatott át. Mintha mindig egy újabb ajtóhoz érnél. Nálam volt a kulcs, pedig nem bízta rám senki. Lapoztam egyet. Az első képen, úgy emlékszem, még mosolygott a férfi. Szikár test, ágyékkötőben, a fején turbán, lótuszülésben ült, persze akkoriban ezt még nem tudtam ilyen pontosan megnevezni, nem ismertem a lótuszülést, következésképpen a tény, hogy mindkét lábfeje a combján pihen, már a tortúra részének látszott. Ha ránézel egy vagy több képre, nem föltétlenül látod meg egyszerre az egészet. A férfit emberek vették körül, pontosabban emberekből állt össze mögötte a háttér, csak egy vált ki közülük, és lépett át még az expozíció előtt a kép előterébe, de ez a második alak nem volt ágyékkötőben, ellenkezőleg, egész testét lepel borította, majdnem fehér anyag, most szívesen emlékeznék egy kámzsát a fejére, olyasmit, ami a budapesti Műjégpálya melletti Anonymus-szobrot tette kivételesen félelmessé, hogy illusztráljam a személyes kultúrát, nyilván jóval többen lesznek, akik többre mennek a következő hasonlattal, szóval szívesen venném, ha most azt mondhatnám: olyan volt, mint egy Dementor a Harry Potter filmváltozatában. Csakhogy ebből egy szó sem igaz. „Jó, ha egy regényíró ismeri azt, amiről ír: a Nógrád megyei tájszólást, a tahiti viseletet, a főúri társalgó berendezését, a dán magánjogot, egy nagyvilági hölgy alsóneműjét,a vasesztergályozáshoz szükséges mozdulatokat vagy egy tökfilkó gondolatait. Jó, ha szó szerint tudja, miket mond például egy szellemes ember, s nincsen ilyesféle megoldásokra kényszerítve: »A parton jellegzetes öltözékükben jártak fel-alá a bennszülöttek«, »A szoba fényűzően volt berendezve« vagy: »Aladár hanyatt dőlt, és mintegy másfél óra hosszat nézeteit fejtegette a gazdasági és társadalmi kérdésekről. Elemér, az író, érdeklődéssel hallgatta; hazaérve lejegyezte harmincnégy nyomtatott oldalnyi gondolatait.« Tahitiben szarongot viselnek, a szoba falát és mennyezetét fényezett mahagónifa burkolja, az írók pedig ilyeneket gondolnak: »Az öreg Beethoven volt az igazi.« ”Hát, igen. A realizmus diadala. De mi van akkor, ha annak, amit elmondani készülsz, igazi tárgya egy érzés, sajnos, csak a tiéd, amihez rajtad kívül senki sem férhet hozzá, ha nincsen hozzáférhető referenciája? Ha, miközben leírok egy képet, szembe kell szállnom az emlékeimmel, és az érzés igazától fölhatalmazva át kell fessem az egészet? Mi van akkor, ha ráadásul még nem is emlékszem? Ha nem zavarnak a tények, ahogy mondani szokás. Nem emlékszem már, milyen ruhában volt a másik alak, éppannyi érvem volna, hogy ezen a kis  késedelemmel felsejlő képen az angol gyarmatosítók általam jellegzetesnek vélt egyenruháját viselje, úgynevezett keki rövidnadrág, zsebes, rövidujjú inggel, kígyóvadász bakancs, parafasisak, cvikker, bajusz és szivar. Nem volt angol, hanem bennszülött volt, ugyanabból a vérből való, mint a turbános férfi. Egy kardot tartott a kezében. Görbe kard, szablya vagy handzsár, pengéje a markolattól szélesedett, hogy a végén inkább egy pallosra emlékeztessen. Mintha nagyjából annyi idő telt volna el a lapozás óta, mint amennyibe ennek a néhány bekezdésnek az elolvasása kerül. Annyit felfogtam még, hogy négy képet látok, és hogy ezek a képek összetartoznak, amit nézek, képsorozat, dermedt mozi, kimerevített film. Nyilván nem akartam látni, amit láttam. De már nem lehetett visszacsinálni. A második pillantás habozás nélkül tört a lényegre, a sorozat utolsó képére, és azon is a férfi ölébe zuhant turbános fejre. Tiszta maradt a rátekert gyolcs, érthetetlenül tiszta, mint a tekintete, a levágott fej pillantása, ami éppen a szemembe fúródott. El kellett szabadulnom valahogy, meg kellett néznem, mi van a feje helyén, mert nem lehetett kizárni, hogy ott is ugyanezt a fejet találom majd, hogy ez az egész csak egy ízléstelen vicc, fotótrükk a Pesti Napló ezerkilencszázharmincvalahányas számában. De a feje helyén nem volt semmi. Vagyis, pontosabban egy valószínűtlen erővel feltörő sugár, sötét szökőkúttört föl a csonkból, vagy két méter magasba spriccelt a vére, örökre, és sosem hullott vissza, a fénykép természete szerint. Akkor még, az expozíció pillanatában, nem szennyezett be semmit. A többi képet, készült-e vagy sem a következő pilanatban, már nem közölte az újság. A sorozat két középső darabjára meg egyáltalán nem emlékszem, egy folyamat szükségszerű elemei voltak, professzionális, egyértelműen esztétikus mozdulat fázisait képzelem oda, két kocka a kard útjából, ahogy a szándékot szállítja a megvalósításig. Szükségszerű, de az utolsó képből visszanézve, érdektelen elemek. Arra viszont jók voltak, hogy a felület kitöltésével az időt húzzák. Örök vérsugár. Sötét erő. Vagy mintha hirtelen egy őrült növény nőne a házad udvarán. Mit tehetnék, hogy aki ezt olvassa, még pontosabban lássa. Minden újabb szóval növelem a káoszt. Elveszem az olvasó szabadságát, hogy a saját rémképeiből táplálkozzon, tehát a legalkalmasabbakból, mondjuk állítsam azt, hogy a turbán örvénye egy ékkőt fogott körül, és abból kiállt valami fehér toll, ami a zuhanás véletlenének szeszélyét mintegy megörökítve, éppen a kivégzett férfi köldökéhez ért, különös módon fölébresztve a szemlélőben a csiklandás érzetét, hogy a kép így, ezzel a keresetlenül rafinált eszközzel érje el, hogy a szemlélőben megindult, tudattalan azonosulást a tiszta ész mindjárt el is idegenítse, hiszen az a hasfal már nem érzett semmit, nem is érezhetett. És mondjuk még azt is megmondom, milyen színű az az ékkő. Vagy égkőnek írom, mintegy véletlenül. Személyes kultúra, a magyar nyelven olvasó itt ezen a ponton csak valami nehezen föltárható konvenció szerint döntheti el, az ég szó a mennyország kékjére, vagy a pokol tüzének vörösére utal. A kép persze fekete-fehér volt, pontosabban barna, úgynevezett duplex nyomás, a kor divatja szerint. De nekem például mégis zöld volna a kő, smaragd, mint a zenegép pupillája abban a szobában, ahol a barna könyvszekrény is állt, szemeztem a smaragddal eleget esténként, mikor az ágyamban magamra maradtam, és a rémálmokra vártam. Amúgy meg  nem is volt a képen semmiféle ékszer, az egyszerű turbánt nem ékesítette semmi. Néztem a képet, egyszerűen felfoghatatlan volt, hogyan kerülhetett a Pesti Naplóba. Ha ezeroldalas volt a könyv, a másik 999 azért készült, hogy ezt az egyet valószerűtlenítse. Hogy magába olvassza, mesét csináljon a halálból. Hogy visszavegye, érvénytelenítse. Pár hete egy éjszakai tévéműsorban elmeséltem a kivégzésről készített kép történetét, idő és alkalom hiányában nem valami érzékletesen. Kopár szavak, tették, amit kell, elbeszélték a képet. Valaki azt mondta az adás után, hogy valószínűleg erősebben hatott rá a szavakból készített kép, mintha az eredetijét magammal hoztam volna. A Pesti Naplónál nem számoltak a szavak hatalmával. Azzal, hogy a kép hatalmát a szó alapítja, a szó fogalmakra támaszkodik, a fogalmak mélyén pedig mindig egy érzés van, ha alaposan utánanézel.     „Kedves Gábor, egyelőre sokkal szorosabb meghatározása nincs a témának (a kép hatalma), mert most gyűjtjük a nem különösebben szük terület aspektusait. Az egyik még viszonylag körvonalazatlan kérdescsoportot egy-két gondolatod inspirált: pl. hogy úgy szeretnél írni, ahogyan az ember egy vak embernek szeretne valamit láthatóvá/érezhetővé tenni (vagy legalabbis valahogy így). Szeretnénk tehát úgymond mühelytitkokat megtudni, hogyan bánik egy író ember a nyelv képi lehetőségeivel, mennyire van tudatában a szavak képi hatalmának stb.” – válaszolta egy e-mailban Nagy Emília, a Kafka szerkesztője, amikor megkérdeztem, mit is értsek közelebbről a képek hatalmán. Kedves Emília, így bánok. Ennyire vagyok tudatában. Elég karcsú, nem? Az írás legyen beszéd egy vaknak, valóban leírtam egyszer ilyesmit. Nem „egyszer”, ne mórikáljam magam, hanem éppenséggel az Üdvözletben, az első könyvem legelső szövegében, amit egy halottnak ajánlottam, halott barátomnak,  tulajdonképpen nem volt bennem pátosz, és arra is csak egy ütemmel később jöttem rá, hogy a felidézett kép, azaz Jack Nicholson, mindenen túl, az ágyon, a Foglalkozása riporter végén, tulajdonképpen őt ábrázolja, a halott barátomat, azaz egy mozdulatlan férfit lecsukott szemmel, aki nem lát, nem hall, nem válaszol, akkor meg miért teszek úgy, mintha hozzá beszélnék. A nő, aki meséli neki a világot, pontos és szikár mondatokban fogalmaz, egy kutya fut át a téren, mondja, és valóban látjuk, ahogy átfut a kutya, loncsos, fekete korcs, mintha kicsit húzná a lábát, egy kisfiú dobálja, kavicsokkal, az emlékben legalább is, balról jobbra fut, aztán eltűnik a képből. Vagy egészen másmilyen kutya volt. Nem pontosan emlékszem, és ellenőrizni sem tudom, a Foglalkozása riporter című film ugyanis megszerezhetetlen Magyarországon, nem vetítik a mozik, nem került videoforgalmazásba, DVD-n sem adták ki, mint például nemrégiben a Nagyítást. Arról pedig, hogy Jack Nicholson milyen kutyát látott akkor a lehúnyt szemével, végképp fogalmam sincsen. A fehér hajú cigányról pedig mást is meséltek. Nem csodálom. Jött befelé, az olvasóterembe, lassan, kopogtak a mankók, mindenkinek fel kellett néznie, és, ha már felnéztek, találgatni kezdték, vajon mit olvas, mit olvas egy cigány, miért jár mindennap a könyvtárba, kérdezték maguktól, aztán válaszoltak is rá, régi pornográf könyveket, pusmogták a pusmogók, ezzel szúrták ki a szemét, hogy végre kisorvadjon belőle az elevenség, hogy iniciálé lehessen, kép a városi folklór alpári kódexében. A hóhajú, vagy inkább vattacukorhajú férfi nem sokkal ezután állítólag meg is halt, titkát magával vitte a sírba, ahogy mondani szokás, feketébe esett, hogy mégis legyen egy kancsal rím a meszesgödörre.



Wiedersehen (Német)

Ich träume oder arbeite: lasse meine Einbildungskraft spielen und stelle mir vor, was alles möglich wäre.Das Wort Einbildungskraft verweist in seinem Stamm darauf, dass es gilt, sich etwas vorzustellen, was es nicht gibt, dass es ums Schauen geht.Ich weiß nicht, warum ich angefangen habe, mich mit den Träumen Blindgeborener zu beschäftigen. Damals war ich etwas über zwanzig, und nichts bedrohte mein Augenlicht. Ich kannte niemanden, der blind war. Ein Band mit Gedichten sollte entstehen oder zumindest ein in längere oder kürzere Zeilen umbrochener schmaler Text; das heißt: ich dachte eigentlich gar nicht an Texte, ich versuchte nur, mir anschaulich zu machen, welche Träume ein Blindgeborener haben kann. Damals gab es eine billige graue Buchreihe, darin psychologische Aufsätze, ich verzog mich in die Széchenyi-Bibliothek, um Fachmaterial zu finden.Jeden Tag sah ich dort einen weißhaarigen jungen Zigeuner an zwei Krücken, er konnte nicht älter als dreißig sein, mit schneeweißem Haarschopf, als machte er Witze, dabei machte er überhaupt keine Witze, hinter seinem Rücken tuschelte man, er sei in eine Kalkgrube gefallen. Das verstand ich nicht: Wer in Löschkalk fällt, verbrennt sich und wird blind, dies waren meine nebulösen Vorstellungen von Kalk, aber der Zigeuner hatte keine verbrannte Haut, blind war er auch nicht, trotzdem wollte man ihm einen weißen Stab in die Hand geben, als Reim auf seine Haare, man wollte ihm eine weiße, in Kalk getauchte Krücke geben, an einer weißen Krücke sollte der blinde Zigeuner zwischen den Büchern einhergehen, dies schienen die Tuschler zu wollen.Endlich fand ich einen Aufsatz über die Träume Blindgeborener mit mehreren Traumbeschreibungen. Ich war irgendwo, laute Stimmen waren zu hören, es regnete mir in den Nacken. Das war so ein Traum. Das Wissen um die Existenz, das untrennbar mit Räumlichem verbunden ist, und natürlich deine Ohren und deine Haut tun ihre Arbeit, sie bringen dich dazu, dich zu erinnern. Sie bleiben, wenn du keine Bilder hast. Daraus schöpfst du, setzt zusammen, wer du bist, so ist alles ungenauer, aber es kann sein, dass das nur eine Vermutung ist.Wenn ich schreibe, sehe ich zuweilen Bilder, und ich bemühe mich, sie zum Bleiben zu bewegen. Dieser Versuch ist von vornherein zum Scheitern verurteilt. Innere Bilder sind nicht mitteilbar; du, der liest, wirst nie dasselbe sehen wie ich. Vergeblich versuche ich, so einladend und genau wie möglich zu beschreiben, das „Du“ versucht, die Bilder des „Ich“ aus eigenen Erinnerungen zusammenzusetzen, die Wörter erinnern nur und stellen nicht dar; es wird dir nichts anderes übrigbleiben, als dies festzustellen. Noch dazu sind alle Bilder innerlich, denn die Erzählung verwandelt jedes beliebige, ansonsten unmittelbar anzuschauende Stück Welt in ein inneres Bild und gibt es so weiter. Die Beschreibung eines Bildes ist kulturell präformiert, und diese ist immer exklusiv, strenger noch: Sie ist so etwas wie eine Isolierzelle, sie gilt nur für eine einzige Person.Mir gelang es nicht, das Buch zu schreiben.Es wurde nämlich ersichtlich – wieder eine Falle! –, dass das Nichtsein, das Fehlen des Sehens als innere Erfahrung insofern nicht mitteilbar ist, als ich mich ihm mit spekulativen Mitteln nicht weiter nähern kann. Ich konnte mir einfach nicht einbilden, blind geboren zu sein. Nicht sehen bedeutet nicht nur, dass du einer – angeblich der wichtigsten – Wahrnehmung beraubt bist, sondern auch, dass du mit den verbliebenen Sinnen arbeitest, dachte ich damals – alles kommt in Bewegung, alle Sinne tragen bei und ziehen mit, und so setzt du dir die Wirklichkeit zusammen. Andershörend, andersfühlend, andersdenkend. Unnahbar. Wie komme ich dazu.Auf fast dieselbe Weise sind wir blind für die Imaginationen anderer. Meine Großeltern sammelten die Wochenendbeilagen des Pesti Napló, nicht sonderlich systematisch, eher gelegentlich, die gesammelten Exemplare ließen sie jedes Jahr binden, Name der Zeitung und Jahreszahl wurden auf den dicken Buchrücken goldgeprägt. 1932, 1934 und 1937, ich glaube, das waren die Jahrgänge, die ich in der Tiefe des alten braunen Kleiderschrankes fand, ungefähr dreißig Jahre, nachdem sie dort gelagert worden waren, also vor fast vierzig Jahren, könnte ich jetzt sagen.Die Buchdeckel waren eine Tür: eine Tür, durch die ich in eine längst, vielleicht vor Ewigkeiten verschwundene Welt eintreten konnte. Dies ist ein altmodischer Vergleich, ich verwende ihn, weil ich ein Beispiel für jene individuelle Kultur geben will. In diesem braunen Kleiderschrank fand ich auch ein altes Märchenbuch, es muss meinem Vater gehört haben, voll grausiger Geschichten, in der schrecklichsten wurde ein Kind alleingelassen, aber es war ihm verboten, mit dem zurückgelassenen Schlüssel die sieben geheimen Türen aufzuschließen, wenn du das weißt, bekommt der Vergleich einen anderen Sinn. Als ich diese Geschichte las, war ich meistens allein in der Wohnung meiner Großeltern. So sehr ich mich auch zwinge, mir fällt einfach nicht ein, welche Schrecken sich in den ansonsten genau beschriebenen geheimen Zimmern des Märchens verbargen. Vermutlich deshalb nicht, weil die gegenstandslose Angst die schrecklichste ist, ich kann die Intensität meiner damaligen Empfindung nur wachrufen, wenn ich mich nicht an Konkretes erinnere, sondern nur an das Gefühl selbst, an die Angst vor dem Unbekannten. Wenn in Horrorfilmen das Böse endlich Gestalt annimmt und seine Arbeit zu machen beginnt, empfindet man eine Art Erleichterung, ist ja gut, du bist das also, so siehst du aus, jetzt weiß ich es wenigstens. Durch das Vergessen versuche ich, diese Erleichterung von vornherein außer Kraft zu setzen.Wenn du zu Blinden sprichst, musst du umsichtig sein.Einmal verabschiedete ich mich von einem von ihnen versehentlich mit Wiedersehen, ich hatte ihn über den Fußgängerüberweg geleitet und eben seinen Arm losgelassen, als mir auch schon bewusst wurde, was ich gerade gesagt hatte, ich stand da, mit flammend rotem Kopf, während er nicht mal mit der Wimper zuckte, offenbar hatte die Sprachkonvention längst an meiner statt dafür gesorgt, dass er diese zerknautschte Banknote nicht für bare Münze nahm. Mit diesem Abschiedsgruß hatte ich ihm, arglos, Geld in die Hand gedrückt, als wäre er ein Bettler. So sind alle deine Sätze Sprengsätze, die Sprache selbst, die du sprichst, in der du schreibst, ist voller Fallen, stets auf dem Sprung, deine Absichten zu vereiteln, sich mit der Macht deiner Bilder anzulegen.Die Bilder des Pesti Napló hingegen nahmen mich gefangen, um das Unleugbare einmal ein wenig altmodisch auszudrücken.Unter den Bildern standen Textzeilen.Der Schiedsrichter ruft Tor.Miklós Horthy junior auf der Jagd.Und so ähnlich.Frauen in Seidenkleidern, höchst schlichte NIVEA-Reklame, blütenweiß gewandete Bauern mit blitzenden Sensen im Weizenfeld, Wachsfiguren-Skiläufer in Pull-over und Lastex-Hose, preisgekrönte Zuchtbullen mit Bändern geschmückt, sonnenbeschienene Terrassen in der Mátra, tänzelnde Fohlen in künstlicher Umgebung, das obligatorische Osterwassergießen – die Welt von früher, unmittelbar vor ihrem Untergang.Denn dass sie untergegangen war, war offensichtlich.Schließlich sah, wenn ich mich umschaute, nichts so aus wie auf den Bildern. Als sei die Welt irgendwann, einige Jahre vor meiner Geburt, ausgetauscht worden. Da wusste ich noch nicht, dass es die Bilder sind, die die Wirklichkeit stehlen, sie packen, aussaugen und danach auf die Müllhalde werfen.Ich glaubte, ich sähe etwas, das tatsächlich irgendwann existiert hat. Schauen – das war das größtmögliche Vergnügen; offenbar gibt es Menschen, die dafür geboren sind, sie würden am liebsten auf alle anderen Teile verzichten, auf die Teilnahme und die Anteilnahme, nur um im Tausch dafür alles sehen zu können.Ich blätterte in dem Album wie in einem Märchenbuch, das Leben eines Honigkuchenlandes mit Vernissagen und Bällen, aus irgendeinem Grund konnten offenbar nur absolut einwandfreie Menschen auf die Bilder gelangen; dies habe ich freilich mit meinen Kinderaugen nicht erkennen können, die Zufälligkeit des Fotos ließ mich glauben, dass sie fehlerlos seien, nirgends war ein Sprung.Du öffnest eine Tür, arglos, sehnst dich nach warmen und süßen Düften, doch unerwartet bläst dir von drinnen ein eisiger Wind entgegen.Ein Luftzug haut dich um.Auf einer Seite zuvor noch fröhliche afrikanische Neger mit dicken Lippen und goldenen Reifen um den Hals, lächelnde Schokoladenfiguren mit Perlenzähnen, in malerischer Tracht winken sie uns zu, in das natürlich nur vorübergehend geschrumpfte Ungarn. „Hör nur, was die Vögel pfeifen, Ungarn soll bis Japan reichen“, „Ich wünsch’ mir schon seit vielen Jahren, im Panzer durch Rumänien zu fahren“ und ähnliche Gassenhauer. Früher oder später kommt alles wieder in Ordnung, die Erde ist zwar Gottes und nicht der Ungarn Hut, aber wir sind doch immerhin das Sträußchen daran, davon erzählten die Bilder.Das Papier des Pesti Napló war ziemlich dick.Was dich auf der nächsten Seite, nach dem erneuten Umblättern, erwartete, davon schien nichts durch.Als stündest du immer vor einer neuen Tür.Ich hatte den Schlüssel, dabei hatte ihn mir niemand anvertraut.Ich blätterte um. Auf dem ersten Bild, so erinnere ich mich, lächelte der Mann noch. Ein hagerer Körper mit Lendentuch, auf dem Kopf ein Turban, er saß im Lotussitz, den ich damals freilich so nicht nennen konnte, denn ich kannte den Lotussitz nicht, infolgedessen schien mir die Tatsache, dass beide Füße auf den Schenkeln lagen, schon ein Teil der Tortur zu sein.Wenn du auf ein oder mehrere Bilder schaust, erfasst du nicht automatisch gleich das Ganze. Der Mann war von Menschen umgeben, genauer gesagt: der Hintergrund des Bildes bestand aus Menschen, nur einer hatte sich aus der Menge gelöst und war nach vorn getreten, doch diese zweite Gestalt trug kein Lendentuch, ganz im Gegenteil, der ganze Körper war mit einem Mantel bedeckt, ein nahezu weißer Stoff. Jetzt würde ich ihm gern eine Kapuze auf dem Kopf erinnern.Nur war das nicht so.„Es ist gut, wenn ein Romanschriftsteller die Dinge kennt, über die er schreibt: den Dialekt des Komitats Nógrád, die Tracht von Tahiti, die Einrichtung eines herrschaftlichen Salons, das dänische Privatrecht, die Unterwäsche einer Dame von Welt, die Bewegungen eines Stahldrehers oder die Gedanken eines Einfaltspinsels. Es ist gut, wenn er Wort für Wort weiß, was beispielsweise ein geistreicher Mann sagt, und nicht auf Lösungen wie diese angewiesen ist: ›Am Strand gingen die Eingeborenen in ihrer charakteristischen Kleidung auf und ab‹, ›Das Zimmer war prächtig eingerichtet‹ oder ›Aladár lehnte sich zurück und legte anderthalb Stunden lang seine Ansichten über wirtschaftliche und gesellschaftliche Fragen dar. Der Schriftsteller Elemér lauschte interessiert; zu Hause angekommen schrieb er seine Gedanken auf vierunddreißig Seiten nieder‹.In Tahiti trägt man den Sarong, Wände und Decke des Zimmers sind mit poliertem Mahagoniholz verkleidet, und Schriftsteller denken Sachen wie: ›Der alte Beethoven war der echte‹.“Ach ja.Der Sieg des Realismus.Was aber ist, wenn der eigentliche Gegenstand dessen, was du zu sagen anhebst, ein Gefühl ist, leider nur deins, zu dem niemand außer dir Zugang hat?Wenn ich mich, während ich ein Bild niederschreibe, meinen Erinnerungen stellen und das ganze, von der Wahrhaftigkeit des Gefühls ermächtigt, ummalen muss? Was ist, wenn ich mich zu allem Überfluss nicht einmal erinnere?Wenn mich die Tatsachen nicht stören, wie man zu sagen pflegt.Ich erinnere mich nicht mehr daran, wie die andere Gestalt gekleidet war, es spräche genauso viel dafür, dass sie die für die englischen Kolonisten charakteristische Uniform trug, die sogenannte kurze Khakihose, ein kurzärmliges Hemd mit Taschen, Schlangenjäger-Schnürstiefel, Tropenhelm, Zwicker, Bart und Zigarre.Es war kein Engländer, sondern ein Eingeborener, von demselben Blut wie der Mann mit dem Turban.In der Hand hielt er einen Säbel. Einen Krummsäbel oder einen Handschar, die Klinge wurde vom Griff her breiter und erinnerte an der Spitze eher an ein Schwert.Seit dem Umblättern mochte etwa so viel Zeit vergangen sein, wie man braucht, um diese wenigen Absätze zu lesen. Ich bekam noch mit, dass ich vier Bilder sehe und dass diese Bilder zusammengehören, dass das, was ich mir ansehe, eine Bildfolge ist, versteinertes Kino, erstarrter Film. Offenbar wollte ich nicht sehen, was ich sah. Doch es war nicht mehr rückgängig zu machen.Der zweite Blick richtete sich, ohne zu zögern, auf das Wesentliche, auf das letzte Bild der Folge, und auf diesem Bild war dem Mann der Kopf mit dem Turban in den Schoß gefallen. Das Leinen drumherum war sauber geblieben, unglaublich sauber, wie sein Gesicht, der Blick des abgeschlagenen Kopfes, der sich mir genau in die Augen bohrte. Ich musste mich irgendwie befreien, ich musste nachsehen, was sich an der Stelle seines Kopfes befand, denn es war nicht ausgeschlossen, dass ich dort denselben Kopf vorfinden würde, dass alles nur ein geschmackloser Witz war, ein Trickfoto in der neunzehnhundertpaarunddreißiger Nummer des Pesti Napló.Doch an der Stelle seines Kopfes war nichts.Genauer gesagt: ein mit unwahrscheinlicher Kraft hochschnellender Strahl, ein dunkler Springbrunnen brach aus dem Stumpf hervor, das Blut spritzte etwa zwei Meter hoch, für immer, und es fiel nie wieder zurück, wie es in der Natur des Fotos liegt. In dem Moment, im Augenblick der Exposition, hatte das Blut noch nichts beschmutzt.Weitere Bilder – ob es sie nun geben mochte oder nicht – brachte die Zeitung nicht. An die beiden mittleren Sequenzen der Bilderfolge erinnere ich mich überhaupt nicht mehr, sie waren notwendige Schritte eines Vorgangs, ich stelle mir dort Phasen einer professionellen, eindeutig ästhetischen Bewegung vor, zwei rechteckige Ausschnitte auf dem Weg des Schwertes zur Verwirklichung einer Absicht. Notwendige, aber vom letzten Bild her gesehen, uninteressante Teilstrecken. Gut genug, um die Dauer des Verlaufs in die Länge zu ziehen.Ewiger Blutstrahl.Dunkle Kraft.Oder als wüchse plötzlich eine abnorme Pflanze im Hof deines Hauses.Was kann ich tun, damit derjenige, der das hier liest, es noch genauer sieht.Mit jedem neuen Wort vergrößere ich das Chaos.Ich nehme dem Leser die Freiheit, sich von seinen eigenen Schreckensbildern zu nähren, die doch die passendsten sind; ich könnte beispielsweise behaupten, dass der der Turban um einen Edelstein gewickelt war, aus dem eine weiße Feder ragte, die – gleichsam um einen albernen Zufallsaspekt des Sturzes zu verewigen – genau bis zum Nabel des hingerichteten Mannes reichte und im Betrachter eigenartigerweise die Assoziation des Kitzelns hervorrief, ein schlichtes raffiniertes Mittel des Bildes, um die beim Betrachter bereits einsetzende Identifikation zu brechen, denn der klare Verstand sagte einem, dass diese Bauchwand nichts mehr spürte, nichts mehr spüren konnte.Und dann sage ich beispielsweise auch noch, welche Farbe dieser Edelstein hatte.Das Bild war freilich schwarz-weiß, genauer gesagt: braun, ein sogenannter Duplex-Druck, so wie es damals Mode war.Aber sagen wir, für mich wäre der Stein grün gewesen, smaragdgrün, wie das Auge der Musikbox in dem Zimmer, in dem auch der braune Bücherschrank stand, ich starrte oft genug des Abends diesen Smaragd an, wenn ich, allein in meinem Bett, auf die Albträume wartete. Und überhaupt war auf dem Bild keinerlei Schmuck, den einfachen Turban schmückte nichts.Ich betrachtete das Bild, es war einfach unfassbar, wie es ins Pesti Napló gekommen war. Wäre das Buch tausend Seiten dick gewesen, so hätte es die anderen 999 nur gegeben, um diese eine Seite unwirklich erscheinen zu lassen.Um den Tod einzuschmelzen, ihn zu einem Märchen zu machen.Ihn zurückzunehmen, ungültig zu machen.Vor einigen Wochen erzählte ich in einer nächtlichen Fernsehsendung die Geschichte dieses Bildes, mangels Zeit und Anlass nicht besonders eindrucksvoll. Nackte Worte, sie taten, was zu tun war: Sie erzählten das Bild. Nach der Sendung sagte jemand, dass das aus Worten komponierte Bild in ihm wahrscheinlich einen stärkeren Eindruck hinterlassen habe, als wenn ich das Original mitgebracht hätte. Beim Pesti Napló hatte man nicht mit der Macht der Worte gerechnet. Damit, dass die Macht des Bildes vom Wort begründet wird, dass sich das Wort auf Begriffe stützt, und dass den Begriffen immer ein Gefühl zugrunde liegt, wenn du gründlich nachschaust. Das Geschriebene soll für den Blinden Rede sein, das habe ich einmal geschrieben. Ich will mich nicht zieren, es war nicht „einmal“, sondern gerade im Gruß, dem ersten Text meines ersten Buches, den ich einem Verstorbenen gewidmet habe, meinem toten Freund. Eigentlich war mir ganz unpathetisch zumute, und ich kam auch erst einen Takt später darauf, dass das zitierte Bild, nämlich Jack Nicholson, jenseits von allem, auf dem Bett, am Ende von Beruf: Reporter, eigentlich ihn darstellt, meinen toten Freund, das heißt einen reglosen Mann mit geschlossenen Augen, der nicht sieht, nicht hört, nicht antwortet, und warum tue ich dann so, als spräche ich zu ihm.Die Frau, die ihm die Welt erzählt, formuliert in genaueren und dürren Sätzen, ein Hund läuft über den Platz, sagt sie, und wirklich sehen wir, wie ein Hund hinüberläuft, ein schmutziger Mischling, er scheint ein wenig zu hinken, ein kleiner Junge wirft Steinchen nach ihm, zumindest in der Erinnerung, er läuft von links nach rechts, dann verschwindet er aus dem Bild.Oder es war ein ganz anderer Hund.Ich erinnere mich nicht genau und kann es auch nicht überprüfen, denn der Film Beruf: Reporter ist in Ungarn nicht aufzutreiben, die Kinos bringen ihn nicht, in den Videovertrieb ist er nicht gekommen, auch auf DVD wurde er nicht herausgegeben wie beispielsweise kürzlich Blow Up. Davon, was für einen Hund Jack Nicholson damals mit seinen geschlossenen Augen gesehen hat, habe ich nun absolut keine Ahnung.Über den weißhaarigen Zigeuner hingegen erzählte man sich noch anderes. Mich wundert das nicht. Er kam herein, in den Lesesaal, langsam, die Krücken klopften, alle mussten aufschauen, und da sie nun schon mal aufschauten, begannen sie sofort rätseln: Was liest er wohl, so ein Zigeuner, warum geht er jeden Tag in die Bibliothek, fragten sie sich, dann antworteten sie sich auch, alte pornographische Bücher, tuschelten die Tuschler, und damit stachen sie ihm die Augen aus, das Lebendige sollte endlich aus ihm verschwinden, zur Buchstabenvignette sollte er werden, zu einem Bild, das sich in die Stadtfolklore einfügte im trivialen Kodex der Stadtfolklore. Angeblich starb der schneehaarige oder eher zuckerwattehaarige Mann wenig später und nahm sein Geheimnis mit ins Grab, wie man zu sagen pflegt, er fiel ins Schwarze, damit es nun doch noch einen sehr unreinen Reim auf die Kalkgrube gibt.




minimap