Nagy Kata: Házikedvenc búcsúztatása

Hallgatom a keringetőrendszert, pedig már évek óta gázzal fűtik a házat.
Meteorológiailag tavasz, gyakorlatilag szemét évszak ez,
reggeltől estig az ablak előtt ülök és a szél játékát figyelem.
Az utcán hó, mint valaki okádéka, és földuzzadt vörösbetűs plakát:
valami érkezéséről ad számot.
Cirkulál bennem a semmi, sötét koszmó, időnként letapad.
Kisgyerekké butulok. Viszketek.

Ez a lágy keringetés tehát nem felejthető,
és az achátcsigáink nedves cuppogása,
ahogy, emlékszel,
a rájuk kényszerített hallgatás után
hosszan egymásbafonódtak.

Elalvás előtt megszámolom létező halottaim,
és kiszúrok egy foltot a falon:
gyönyörtől tűzött szembogarad helyett abba meredek.
Most kezd szép lenni.

Slušam cirkulacioni sistem, mada se kuća već godinama greje na gas.
Metereološki proleće, praktično ovo je prljavo godišnje doba,
od jutra do večeri sedim ispred prozora i posmatram igru vetra.
Na ulici sneg, poput nečije bljuvotine, i nabubreli plakat s crvenim slovima:
javlja o nekakvom dolasku.
U meni cirkuliše ništa, tamna seboreja, povremeno se slepi.
Postajem glupa k’o malo dete. Svrbim.

Ovo, dakle, blago cirkulisanje ne da se zaboraviti,
i vlažno coktanje naših puževa od ahata,
kada su se, sećaš se, 
nakon što su primorani da ćute, 
dugo isprepletali.

Pre no što zaspim, prebrojim svoje mrtve,
i odaberem jednu tačku na zidu:
u nju se udubim mesto tvoje zenice skupljene od divote.
Sada postaje lepo.