Gyászom a Színészkirályért (Magyar)
Megfojtom a heroldokat, kik halálodtól hízva gurulnak, vért gurguláznak, lerakom mind a gyalázatosat küszöbére a gyalázat urának.
Mi történt megint, mi történt? Kicsoda ment el megint valami vérző eskű szerint szétdúlva a köznapi törvényt?
Eb voltál, vagy nagyranőtt Krisztus? Csak jó ripacs, vagy színészkirály? Szépség, vagy hetven kilógram színhús? – a színfalak mögött az irigység, közöny és középszer még hezitál.
De színfalak mögött a vakotás, rozsda-sálas ócska lokomotívok toborozódnak a szokás szerint, párátlan prüsszögnek én amig sírok, torlasztják homlokuk egyként a gondnak s mázukat is pattogva is egyként bongnak: ez a rebellis nem az enyém, de halottam rend és szokás szerint, sorsa írva volt a tenyerén, onnan eredt meg az öngyilkos gesztus, neki is jobb már nemet ha nem int.
Neked jobb már, de szemem vizével elfolynak a csillagok – mégis látom: a végállomási vakvágányon korongon lassúdan megforgatva, már tetőtől-talpig megmosdatva s mégis bűntudattal s véred ízével: magányosan reszket az ártatlan Diesel, ő, aki a végső szerepből kiölt – s lám nem dőlt össze a színház, az lett magint ami volt, noha nincs már Hamlet, de aki egy életet pitizve kitölt operett-kutyaként s bosszút nem áll. Aranyos meg édes nyár van s béke, minek ide tébolyult Színészkirály?
Szemüregem árván retten a kékbe s fázom - egy elfáradt szárazvillám vérszegfű-csokorral mászik elémbe, ráismerek, íme, az Elektro-sokk, csokra: agyadról a sok kis vérfolt – Látjátok-e vicsorgó vad krisztusok? Ostor, ige-habzás immár elég volt, béke van, nyár van, ti elléphettek, vagy vázába kerültök csendéletnek a tévé-azurral bélelt hazában. – Én ártatlan – reszket az Elektro-sokk s elfoszlik hirtelen a nyári lázban.
Nyár van, illene, hogy én se fázzam, csak búgjak fehéren, turbékoljak e hét emelet vasbeton-galambházban. Hát persze, hogy nem történt semmi, sör habzik, folyik az ulti-parti, kockázatnak elég is ennyi, minek a sebeket fölvakarni, minek akarni, fényesen hasítani bizonytalanba! Bizony, az élet nem hagyja abba, a síron a bogarak összeragadva sürgenek, apró piros vonatok, pirosul a dinnye, mosolyt von a tök, együtt vidulnak a vevők s kofák, rogyásig telve az uborkafák. De ki látja, hogy rohadttá ért a szégyen? Hogy ekkora alázat már gyalázat?
Latinovits Zoltán, gyere el hozzám nyári ruhádban, a gyöngyfehérben, hozzám, vagy értem, hozzám, vagy értem, te kísértetnek is őrült Király! Vicsorogd rám a reményt, miképpen élve is, magadnak sereget csinálj, mondd, jön a Vízöntő-korszak, s jóra fordul még Mohács is, megfoganhat mind aki elhúllt – kerengj föl a porból, szállj föl versmondó nagyharangnak ! Gyere el hozzám, vagy értem, mindegy, pohár az asztalon, hűen várlak akár utrakészen is, mint egy mosoly, hogy rád, a csillagra szálljak.
Csönd vagy te, csönd vagy te Színészkirály, te jajtalan immár, de bennem baj van: belémtestáltad Mohácsod, érzem, te holtomiglan átvérzel rajtam. Légy forgószél, őrült Színészkirály, az legalább, ki a nagyranőtt sírból szél-Krisztusként ragyogva kiszáll – bömbölj magadra, hogy vivát, vivát, hahotázd meg a Gyászbaborúltat - a mozdonykerék-nagy koszorúkat gurigáld a versemen át! Feltöltő | Sebestyén Péter |
Az idézet forrása | http://videoversek.network.hu/blog/videoversek-hirei/nagy-laszlo-gyaszom-a-szineszkiralyert |
|
Piango il Re degli attori (Olasz)
Strangolerò gli araldi, che si rotolano appagati dalla tua morte, gorgogliando sangue, scaricherò tutti ignominiosi sulla soglia del signore di ignominia. Che cos’è successo di nuovo, che cosa? Ch’è venuto a mancare di nuovo secondo un giuramento sanguinoso sconvolgendo la legge ordinaria? Eri un cane, o un Cristo troppo cresciuto? Un bravo gigione, o il re degli attori? Bellezza, o settanta chili di carne pura? – dietro le quinte l’odio, l’indifferenza e la mediocrità esitano ancora. Ma dietro le quinte le ammaccate, danneggiate e arrugginite locomotive s’adunano come al solito: sbuffano senza vapore, mentre io piango, sbarrano la fronte concordi contro il problema, rintronano all’unisono scalfendo il ruolo assunto: questa ribellione non è mia, ma secondo l’ordine e usanza è mia la morte, sul palmo portava il proprio destino scritto, ecco da dove proviene il gesto suicida, è meglio anche per lui se non fa più il segno del no. Tu stai meglio adesso, ma con le lacrime dei miei occhi s’offuscano le stelle – eppur lo vedo: sul binario morto della capolinea, rivoltato lentamente sul disco, ormai lavato dalla testa ai piedi, eppur con senso di colpa e col sapore del tuo sangue: trema solitario il povero Diesel, colui, che dal ruolo finale t’aveva eliminato – ebbene, il teatro non è crollato, diventato ciò, che era anche prima, sebbene non ci sia più Amleto, ma c’è chi trascorre una vita piatendo come un cane da operetta ma non si vendica. E’ un estate lieto e dolce e c’è pace, a che serve qui un Re degli attori folle? La mia cavità dell’occhio s’atterrisce nell’azzurro e ho freddo – un lampo stanco e secco mi striscia davanti con un mazzo di garofano color sangue, lo riconosco, ecco, l’elettroshock, suo mazzo: le tante piccole macchie di sangue del tuo cervello – lo vedete ringhianti fieri Cristi? Basta con la ferza, dello schiumar’ dei verbi, c’è pace, è estate, potete allontanarvi o finirete nel vaso come natura morta nella patria foderata coll’azzurro della tivvù. – Povero me – trema l’Elettroshock, e si disperde all’improvviso nella febbre estiva. E’ estate, mi converrebbe non avere freddo, dovrei solo tubare biancicando, grugare, in questa piccionaia di cemento armato di sette piani. Ma certo, che non è successo niente, schiumeggia la birra, la partita di ulti è in corso, come azzardo è più, che sufficiente, a che serve riaprire le ferite, perché volerne, incidere luminosamente nell’incertezza! Certo, la vita non si ferma, sulla tomba cimici rossi pullulano attaccati, minuscoli treni rossi, il melone divento rosso, la zucca evoca sorriso, avventori e mercanti gioiscono insieme, lo scafale degli indegni è strapieno. Ma chi vede, che nel maturare la vergogna diventata marcia? Che un tale verecondia è già ignominia? Latinovits Zoltán, vieni a trovarmi, nel tuo abito estivo, in quello bianco perla, vieni a trovarmi, o a prendermi, vieni a trovarmi, o a prendermi, tu, Re folle perfino come fantasma! Ringhiami la speranza, come pure da vivo, crea un esercito per te stesso, dì, che sta arrivando l’era dell’Acquario, e anche per Mohács tutto potrà andar meglio, tutti qelli, che son morti possono essere concepiti, rinasci dalla polvere, elevati in alto come un poeta, come una campana! Vieni a trovarmi, o a prendermi, fa lo stesso, bicchiere sul tavolo, t’attendo fedelmente, pronto persino a partire, come un sorriso, per posarmi su di te, sulla stella. Tu sei il silenzio, Re degli attori, sei il silenzio tu, senza un gemito ormai, ma dentro di me v’è un guaio: m’avevi tramandato Mohács, sento che mi farai sanguinare sino la morte. Sii un tornado folle, Re degli attori, perlomeno colui, che come Cristo dei venti ascende splendente dalla tomba troppo cresciuta – ruggisci a te stesso, che viva, viva, deridi coloro, che portano il Lutto– rotola le ghirlande, grandi come ruota della locomotiva, attraverso la mia poesia!
|