Nagy László: Gyöngyszoknya

Nem sajtoltál még mustot, miért dicsekedsz azzal? Együgyű kismadárként fürdesz a tűnő fényben, s napod sötét felére fordul, akár egy érem. 
Árnyéka széjjelterped, mindent beborít barnán, 
rajzik a villám, ugrál, meggyűlt fellegek halmán. 
Goromba dörgés száll, a kényes föld belereszket, 
bajt érezve a búzák mind lefeküsznek. 
Ágaskodik a ló, a dombról majdnemhogy felszáll, 
füle körül a villám csokra s a szakadt fékszár. 
Sörényén, bársony szőrén szikrák sajognak, mintha 
árammal volna töltve - száll, mint meteorszikla! 
Nyargal a völgybe, a rozs tengerébe robogva, 
kéktüzű csillag omlik síró ezüsthabokba. 
Fülében zengést hozva, orrát tartva az égnek, 
fut a csorda, ropognak száraz porcogók, térdek. 
Lenemnyelt fűcsomóval, könnyet fakasztó jussal 
jönnek, mint balga szörnyek, lobogó zöld bajusszal. 
Nyílnak a rettenettől csatornái a tőgynek, 
tejjel eleven kannák öntözik meg a völgyet. 
Széles tejútat írva zihálnak mindahányan, 
nem győz a kolomp szíve sírni e gyorsaságban. 
Ó, az a ballagásra teremtett szaru-bocskor 
mit tud ilyenkor! S mintha villám volna az ostor, 
hangjára ütést vár a csípő és belerándul -- 
farkak - békéért esdő zászlók lobognak hátul... 
Irgalom nincs a vészben, látod-e hogyan támad? 
Elfujja anyád kontyát, kalapját vén apádnak. 
Kell, hogy fedetlen fővel remegjenek a földön: 
átok jön most, a gyilkos középkor elébük jön. 
Megtöretett a földön, uralkodik az égben, 
hozza a jég verését bizánci erősségben. 
Billeg förtelmes felleg, érc a taréja-fodra, 
termő mezőre, ránk a sose várt csapást hozza. 
Mint a hercegi hintó, reng a vakparádéra, 
éjszínű párnák közt a csupagyöngy céda. 
Hatalmas asszony, rajta gyöngybül a szoknya, 
tömör kupola, jéghegy, súlya sokezer tonna. 
Lóerőt, haj, ki tudja hányat semmivé őröl! 
Döggé fáradt a sok-sok vontató csődör. 
Íme, megállnak, fújva fejet leszegnek, 
bárgyún megpúposodva kénes lugot vizelnek. 
S nézd a gyönyörű cédát, ugrik, csördül a szoknya, 
most kezdődik a tánc, már viharerővel ropja. 
Cintányérral az orkán gyorsan járja körötte, 
vaknapot, holdat zordan csattogat össze, 
szájából zúgnak-zengenek minden húrok és kürtök, 
tücskök vagytok csak hozzá, jó hegedűsök! 
Ilyen hangokra, ilyen muzsikaszóra 
forog a fehér szoknya s nincs ki lefogja. 
Ránca kinyílik mind, a széles égbolt az öble, 
kéjjel rázza a gyilkos gyöngyöt a földre. 
Ne mondhasd rá, hogy fösvény -- mázsaszám rázza, szórja 
fűre, fára, aranyzöld szőlőbogyóra, 
zöld gabonára, az élet legközepébe! 
A száj belekékül, a táncnak sose lesz vége? 
Jég az emberi szívre, jég a virágnak, vadaknak, 
zubog a tó és zöld ág roppan és ablak. 
Kopog az őzek háta, porhanyós hangyabolyba 
becsap s szétrúgja, mint a világvárost a bomba. 
Ellene ember mit tud? Nincs tudománya 
lángot fújni e pergő jégbelű zsákra. 
Él az atom korában, s mintha őskori dárda 
döfködné mellbe, -- öklét tehetetlenül rágja. 
Segítség itt már nincs és nincs mi a reményt óvja: 
az is pocsékká ütve, akár a pozsgás rózsa. 

Ím, a vetések csősze rezgő térdire dűlve 
búg, mintha már a téboly országhatárán ülne. 
Nyelve lefagyva, torka betömött csontkürt, 
odaszorult a szíve, ahogy a jég lecsördült. 
Szemét a vakság lakja, sárga búza és árpa 
tündérvilága zúzik fehér zavarodásba. 
Hol van a termés, hol van? Részegen és dadogva 
önfejét szétdobatni dőljön a cséplődobba? 
Míg a mezőbe jég ver, száraz mellkosarába 
vasgolyók esnek -- a kínok nagy sokasága. 
Mintha röpülne égig s onnan visszadobódna, 
feszítő, nehéz kíntól recseg, ropog a borda. 
Fejében örök dörgés, nem is veszi már észre: 
gyöngyöt vetni a szoknya utazott más vidékre. 
Most vehetné csak számba, micsoda dúlás volt itt -- 
méregzöld réz az égbolt, inogva békét kondít. 

Magas kalászhullámok halottan itt feküsznek. 
Idejön, idesüllyed vak hajója a csöndnek. 
Itt csak az elme kószál s kérdezi: Ó, mivégre 
kell e némaság? Engem megöl a szótlan béke! 
Ott az élet, hol zsongás hallik és lárma -- 
szívek dajkája, ritmus, földig vagy lealázva! 
Tél ordított a nyárba, elfújta aranylángját, 
a szükség árnyékát is megfenyegető lámpát. 
Január jégkarjában dermedt a szelíd környék, 
áldott gyümölcse nem lesz, ringatja csak a könnyét. 
Kénytelen szerelemnek hervadás lett a vége -- 
kész a körkép az ember dühére, keservére. 
Egyetlen férfi nézi mindenre eltökélten, 
mákszemnyi elevenség jár e gigászi képben. 
Megkímélte az újabb vízözön, világomlás? 
Szál maga maradt magának, s jussa a gond, a bolygás? 
Lépdel az egyszál férfi, mezétláb, csörgő jég közt, 
jégnél keményebb szemmel kémlel, mint elszánt küldött. 
Mérni akar és nem tud, mégis ő látva látja: 
sivár az ég mezője, földre zuhant a nyárfa, 
hangya meg hanyattfekve ölel jégszínű bábot, 
gyolcs-bugyrot öregasszony, akit a szél levágott. 
Megdöbben, inal tőle, átvág tengerít, rétet, 
barázda-parton kihűlt kölyöknyulakra léphet, 
fülükbe marékszámra fehér sörétet kaptak... 
itt fekszik kitárt szárnnyal raja a madaraknak... 
Ott a fogoly tojása habbá verődött, benne 
piciny vércsöpp a csirke, úszik a végtelenbe. 
S ez volt a búza, -- édes új kenyér, kalács, zsömle, 
szájhoz nem érve visszafordult az anyaföldbe. 
S mégis: amiket a szív s ész gyönyörűn eregettek, 
ábrándok, tervek sárba lesújtva nem lehetnek! 
Áll az ember a tájban, vassá mered a lába, 
fönséges fejét a bánat, bitangság fölé vágja -- 
s látja: az újabb harcok zöld arénája megnyílt, 
mellébe levegőt vesz, tartja -- egeket zendít.