Nagy László: Most gyenge vagyok

Hajamat itt zilálja szél,
a városvégi, a kültelki.
A szív itt nagy reményben él
s ha kell, hát vakmerő tud lenni.

Tudom, bár nem nagy örömöm,
kenyér hogyan jut itt a szájig.
Hogy lenne ehhez is közöm,
elkínozott a sors idáig.

Micsoda fertőn vágtam én
keresztül, amig eddig értem!
Emelt a legvégső remény,
mikor már megcsuklott a térdem.

Egy lángszín lepke itt sajog
s piheg, mert elpilledt a szárnya.
Most gyenge vagyok, hallgatok, -
dohog a gyár, zokog a hársfa.

Zerzaust vom Wind wird jetzt mein Haar hier,
Stadtrand-Schlund und Abseits-Dasein.
Herzen hoffen Großes hier, schier,
wenn’s sein muss, kanns waghalsig sein.

Verstanden, ohne Freude jedoch,
wie Brot zu den Mündern findet.
Sich verabgebn, auch damit noch?
Schicksalsqual, die mich hier bindet.

Was für ein Morast, bezwungen,
Weg der endlosen Dickichte!
Bewahrt durch letzte Hoffnungen,
bis jedes Knie am Ende knickte.

Flammenfarbner Falter, er kommt fast um,
er keucht, die Flügel sind wie angeleimt.
Jetzt bin ich schwach und bin auch stumm, -
es dröhnt die Fabrik, die Linde weint.