Nagy Teréz: Varázslat volt…

Könnyed mosolyok jeltelen égen
Tovatűntek, mint hangod a szélben…
 
Varázslat volt, vagy víztükör,
Melyben feltűnt az arcod,
Szemed nézése szívembe karcolt.
Míg az ég üres volt,
Lelkemben jeled színes folt,
Csak biztatott, csak biztatott,
Elkapott és felkapott,
Erős karod kitárta bennem az ablakot.
Fényben úsztam, mint kis gyerek,
Kinek a világ még kerek.
Kinek őszinte mosolya
Nyugtató, édes nyoszolya.
 
Lassan bezár az égi bolt,
Szerelmed halványul, mint a folt;
Esztendők szűkös lábnyoma,
Úgy oszlik, mint a virág pora.
Kicsi gyertyákban büszke láz,
Emléked árnyára vigyáz.
Villódzó esti csillagok,
Szemed tükrében angyalok.
Egy régi nótát hallgatok…
És lassan bezárom már az ablakot.
És lassan -, bezárom már - az ablakot.

Sorrisi leggiadri nel cielo senza segno
Sono svaniti, come la tua voce nel vento…
 
Era una magia o lo specchio dell’acqua,
In cui è apparso il tuo volto,
La vista dei tuoi occhi mi ha graffiato il cuore.
Finché il cielo era vuoto,
Nella mia anima il tuo segno una macchia di colore,
Mi rassicurava soltanto, mi rassicurava soltanto,
Mi aveva afferrato e catturato,
In me le tue braccia una finestra avevano spalancato.
Nuotavo nella luce, come un bambino,
A cui il mondo è ancora rotondo.
Il cui sorriso sincero
È un rilassante talamo lenitivo.
 
Lentamente si chiude la bottega del cielo,
Come una macchia tuo amore sta svanendo;
Le scarse impronte degli anni,
Si dissolvono, come polline dei fiori.
Nelle piccole candele febbre orgogliosa
Custodisce l’ombra della tua memoria,
Scintillanti stelle serali
Angeli nello specchio dei tuoi occhi.
Sto ascoltando una vecchia canzone…
E sto lentamente chiudendo la finestra.
E lentamente – sto già richiudendo – la finestra.