Nemes Nagy Ágnes: A Krisztinában

Hányszor ültem így templomok alatt,
sárga falukat sütötte a nap.
Kövér tornyuk úgy nyúlt a kékbe,
mint kővel rajzolt gyermekkori kép,
s fénylett, összehúzott szemembe érve
a déli, nyári sárga-kék.

Azóta láttam tengerek felett,
az oszlopokon hogyan verdesett,
hogy dobogott a vonalakba zárva
a márvány görbe erein a sárga,
s micsoda távolt tükrözött
a kék az oszlopok között.

Volt már, hogy a kék megsötétedett,
mint óriás tó, ibolyaszínű lett,
egy vékony fiú szobra állt a térben,
az ibolyaszín előtt hófehéren,
s oly élesen, mint a sötétedő
élet előtt a mult idő.

Itt, ez a sárgaszín narancs.
S – ez kellett még – egy raj galamb
csap föl, mintegy szita alól
egyszerre a templomfalon,
s megborzolják a nagy, avitt,
csapott tető vonalait –

Szorong a szív. S benne szorong
a nyári fény, a sok torony,
ibolyaszín, a messze, vékony
szoborfiú, az omladékon
az oszlopok, a kupolák,
szorong a szívben a világ –
Galamb, galamb! Röpítsd fel hát a képet,
a sárga mögött lengesd meg a kéket,
hogy megmaradjon, mozdulatlan,
egy szárnycsapásnyi mozdulatban.

How often have I sat like this below
the yellow church walls baking in the glow.
Their sturdy towers were reaching for the blue
like a childhood, pebble-drawn cartoon,
and shining when it reached my squinting view:
that yellow-blue that graced the summer noon.

Since then I've seen above the oceans' tide,
How it fluttered against the pillars' side,
how in set lines it throbbed its own refrains,
that yellow through the marble's curving veins,
and how distance mirrored in that view
between those pillars in the blue.

At times the darkening blue had turned a shade,
resembled great lakes in violet hues arrayed,
a frail lad's statue was standing in the square,
looking snow-white against the violet there,
as clear and sharp, as when life's fading fast,
and memories come rising from the past.

Here, this yellow has an orange hue.
And - all we needed - pigeons rose askew,
then, like sift falls from a sieve, they all
had landed together above the church's wall
and ruffled the great time-worn line
of the sloping roof's design -

Heavy the heart is. Summer light,
the many towers - imposing might -
the violet hue, the distant wee
frail statue-boy upon the scree,
columns and domes... all play a part,

the world is jostling in the heart -
Pigeon, pigeon, give flight to the view,
behind the yellow do flutter the blue,
so that it will stay, not move and cling,
locked in a frozen beat of the wing.