Nemes Nagy Ágnes: A gejzír

Indult. Előbb a sók.

Újra kivált a kristály, ha letörte.

Indult. Egy teljes égitest

jégtalpa nyomta be a földbe.

Akkor az üregek. Aránytalan

súlyok alatt húzódva, keskeny

testével lassan préselődött

kínná gyűrődött kőzetekben,

és váratlan egy szakadékos

barlangnyi visszhang és utána

megint a roppant, köves agyvelő

fekete csigaháza,

közökbe és rögökbe vásva,

forrósuló csavarmenettel,

már füstölögve, amig egyszer –

Akkor kivágott. S ott maradt.

Egy hosszú, függőleges pillanat,

gőzölgő jégmezőkbe tűzve.

Maga az ugrás, testtelen,

víznemű izmok színezüstje,

kinyúlva, képtelen –

                              Aztán lehullt.

A szökkenés behúzódott a testbe,

a föld füstölgő, sós öbleibe.

S meg-megrándult az akna odva,

amint hördülve, távolodva,

még visszadobbant vadállat-szive.