Nemes Nagy Ágnes: A gejzír

Indult. Előbb a sók.

Újra kivált a kristály, ha letörte.

Indult. Egy teljes égitest

jégtalpa nyomta be a földbe.

Akkor az üregek. Aránytalan

súlyok alatt húzódva, keskeny

testével lassan préselődött

kínná gyűrődött kőzetekben,

és váratlan egy szakadékos

barlangnyi visszhang és utána

megint a roppant, köves agyvelő

fekete csigaháza,

közökbe és rögökbe vásva,

forrósuló csavarmenettel,

már füstölögve, amig egyszer –

Akkor kivágott. S ott maradt.

Egy hosszú, függőleges pillanat,

gőzölgő jégmezőkbe tűzve.

Maga az ugrás, testtelen,

víznemű izmok színezüstje,

kinyúlva, képtelen –

                              Aztán lehullt.

A szökkenés behúzódott a testbe,

a föld füstölgő, sós öbleibe.

S meg-megrándult az akna odva,

amint hördülve, távolodva,

még visszadobbant vadállat-szive.

It began. First came the salt.

The crystals split and then

reformed. So it began. Earth's icy feet

trod all things down and ground them deep.

Then came the voids. Grown slender,

subjected to enormous pressure,

it gradually squeezed between

the tortured folds of rock below,

till suddenly: echo,

a whole precipitous caveful of it, then once again

the cranial black shell

of an enormous stony brain,

cut into clod and runnel

in scalding corkscrew motion, to strain

and steam until -

It burst. Suspended, still.

One long vertical sliver

of time nailed into steam and frozen emptiness.

The leap itself pure silver,

all watery muscle, bodiless,

a stretching forth, helpless, stopped.

                        And then it dropped,

spring recoiling into body,

into earth's steam-saline lap,

and tremors shook the hollow crack

as, grumbling and vanishing,

its wild heart juddered back.