Nemes Nagy Ágnes: A visszajáró

Ez volt az asztal. Lapja, lába.
Ez volt a drót. Ez volt a lámpa.
Pohár is volt mellette. Itt van.
Ez volt a víz. És ebből ittam.

És kinéztem az ablakon.
És láttam: ferdén hull a pára,
nagy, égi fűz lógatja ágát
az esti rét sötét tavába,
és kinéztem az ablakon,
és volt szemem. És volt karom.

Most széklábak körül lakom.
Minden tárgynak térdéig érek.
Akkor vállal vágtam a térnek.
S mennyi madár volt. Mennyi tér.
Mint egy szélfújta lángfüzér
szirmai, tépve és lobogva
szálltak, rajokban sustorogva,
egy dobbanással szerterántva,
mintha egy szív madár-szilánkra
pattanna szét, repülne szét –
ez volt a tűz. Ez volt az ég.

Elmegyek. A padlólapot
ujjal érintgetném, ha tudnám.
Alacsony léghuzat, az utcán
húzódom. Nem vagyok.

1957-1969

Das war der Tisch, die Platte, der Fuß.
Das war der Draht. Das war die Lampe.
Ein Glas stand auch dabei. Hier ist es.
Das war Wasser. Und ich trank davon.

Und ich sah zum Fenster hinaus.
Und ich sah: schräg fällt der Nebel ein,
eine große Himmels-Weide läßt die Zweige
im dunklen See der Nacht-Wiese treiben,
und ich sah zum Fenster hinaus,
und ich hatte Augen. Und Arme.

Jetzt wohn ich zwischen Stuhlbeinen.
Jedem Ding geh ich bloß bis ans Knie.
Damals kehrte ich dem Baum den Rücken.
Und wieviele Vögel es gab. Und Raum.
Wie die Blüten eines windangefachten
Flammenkranzes stiegen sie reißend,
flackernd, in Schwärmen und prasselnd,
durch einen Schlag auseinandergezerrt,
wie wenn ein Herz in Vogel-Splitter
zerspränge, auseinanderflöge -
das war das Feuer. Der Himmel.

Ich gehe. Wenn ich könnte,
würde ich die Flurplatte gern berühren,
geringer Luftzug, ich schleppe mich
die Straße lang. Nicht ich.