Nemes Nagy Ágnes: Az alvó lovasok

Kassák Lajosnak

December. Dél. Szemperzselő

hegyoldal-széles hómező.

A sík lejtőn egy kockakőhalom.

Gömbölyű élein

forró, fehér hólepedő:

egy kupac alvó beduin.

Micsoda arcok hajlanak

a föld felé, sötét bokorban,

e fordított szoborcsoportban?

Micsoda szikkadt, fekete

gyökérvonások és velük

forró, sötét lélegzetük –

És mélyen lent a part alatt

micsoda beduin lovak,

formájuk itt-ott kidagad,

amint istálló-folyosókban

dobognak, némán, láthatatlan,

s gyökérszakállas nagy sörényük

meg-meglendül a föld alatt –

S velük micsoda mozdulat

mikor a forró földlovak

hátán a földes, barna törzsek

lombhajjal nyúlnak egyre följebb,

s egy óriási, lassú szökkenéssel

kiugranak.

(for Lajos Kassák)

December. Noon. A blinding white

snowfield broad as the hill is wide.

On the steep slope a pile of cubic stones.

Over their rounded edges, thin,

a hot white sheet of snow:

a clutch of sleeping bedouin.

Strange faces bent towards the earth

within that dark tight shrubbery,

among inverted statuary!

What dried-up line of black roots tugs

downward within the scree

with hot dark breath for company -

And deep below, below the shore

what kind of bedouin horses stare,

their shapes upwelling here and there,

as down some stable-corridor,

drumming, dumb, invisible,

their great manes like a beard-root bound

billowing freely underground -

And what movement when, sudden, they,

the hot horses of earth and clay,

with all the earth-brown tribes they bear

upon their backs, strain upward with their leafy hair,

and with one slow enormous leap

gallop away.