Nemes Nagy Ágnes: Az alvóhoz

Te ismeretlen és ruhátlan,
te kelsz ki minden hamuból.
Te vagy a hetedik szobában,
nem haltál meg, csak aluszol.

Csak aluszol, háncsból az ágyad,
körül a hamuszín falak,
roncs függöny ád a némaságnak
nagy, mozdulatlan szárnyakat.

Nem mozdulok.
Csak, mint áramló, lassu rendek,
csak alvó látomásaid kerengnek,
mint láthatatlan csillagok.

Ébredj, ébredj. Mutasd a vállad.
Sebesülten is megtalállak.
Szólj, hogy szólhassak holtomiglan.
Mondd, mondd el végre, merre jártál
kimondhatatlan álmaidban.

Thou unkown and undressed,
thou wake up from the ashes.
Thou are the seventh in the room,
thou are not dead, just unawake.
 
Just anawake, in a bed made out of libers,
sorrounded by ashen lookalike walls,
wreck curtains give the silence 
great, moveless wings.
 
I remain unmoved.
Just like flowing, slow orders,
I circulate as your illusion,
just like unseen stars.
 
But now, awake, awake. Show me your shoulder.
I’ll find you even if you are wounded.
Call for me, so I can call for you.
Tell me, tell me, where have you been, in your unspeakable dreams.