Nemes Nagy Ágnes: Balaton

1.
Karton fürdőruha-maradvány
őrzi rajta a századot,
de gyönge melle, mint a hablány
melle a sás közt, úgy ragyog,
sötét fejét a torzsba fúrta,
mozdulatlan nyakát szelíden
körülhullámozzák a kurta
fürtök. Moszatba ér a karja széle:
afféle
Oféliát vélnél a vízben.

Jő a fiú. Gázol, kutat.
Két barna combján szőke, göndör
pihék remegnek, hajlanak
a szembevágó vízözöntől.

2.
Ki hinné, hogy a Balaton
szine alatt, szine felett
halottak, roncsok, repülők,
alapító oklevelek?

Mocsári tó. Mint nádcukor
csorog belé a hold,
elforrta már a féllevét,
mig délibb napja volt,
csak ősszel látni, ha higúl,
s felszáll a gőz a domb hegyéig,
hogy ott szelídebb istenek
kecskecsecsű szölleje érik.

3.
A kisebb tó, a fok mögött.
A nagy víz hajdan erre járt.
Levendula-mezők között
látni a geológiát.

Hegyet gyűr, szétszakít,
humuszt morzsol hamuból,
s iszonyatos lábujjai
kiállnak a saruból.

4.
Milyen meleg a deszka! Szinte füstöl
a fényben, amint ráfröccsen a hab.
Szalmakalapod vedd le a fejedről,
s takard el vele arcodat.

Füled alatt a palló, mint a dob.
Halkan dobol a víz a dobban.
Fogják a hangját sűrű nádasok.
Hallani, hogy a deszka roppan.

Aludj halász. Épp három óra.
Krisztus halála perce ez.
Észrevétlen suhint a tóra
a nap, s egy napot elfelez.

5.
Se hold, se út. Fönt jár a szem,
bolyong a csillag-sűrüben.

Lent egy kőpárkányt látni még,
mintha foszfortól fénylenék.

S ütődvén a hegy kebeléhez,
a kéz egy szöllőfürtöt érez.

Hogy nem buggyan szét ez az ég!
Hogy bírja önnön gyönyörét!

S iszonyatát – az éj delel –
Hogy vége lesz, hogy bírja el?

6.
A rézvörös, a szürke
egymásba fúrta tőrét,
tusakodik az alkony,
reszket a tág levegő-ég.
Nem mozdul mégse: reszket,
rezeg a kétszinü metszet,
állja a hab, mig felszökik,
a metsző szélvész karcait.

7.
Állja a víz a szél marását,
tusakodik az alkonyat,
holdtalan éj lesz – meg ne lássák,
takard el vele arcodat,
halott a lány, hogy meg ne lássák,
a torzsba bújt, elernyedőben,
de szűk a víz, emeli hátát,
mert mélye nincs, csupán időben,
mocsári tó, iszapja fűt,
forró deszkán mutatja füstjét,
takard el arcod, mindenütt
a rémület s a gyönyörűség,
keblek: szöllőfürt, hableány,
suhint a nap, hasad a karton,
iszonyatos lábujj nyomán
kecskecsecs az északi parton,
csillagsűrűbe csal az éjjel,
ki bírja el, hogy vége lesz,
meg ne lássák, a hold se kél fel,
Krisztus halála perce ez –

1946-1957

I
A bitsy cotton bathing-costume
tattoos her body with the century's badge
but her delicate breasts assume
light like a Naiad in the sedge,
dark head deep in the stumpy fronds
curls streaming from the gentle neck,
and float-weed links her arm in bonds.
In summer haze, you might mistake
her for some Ophelia in the lake.

The boy arrives. Seeks and strides
through his sleeve of yellow hair;
gathers the tidal impact there
around his marbled sides.

II
Who would believe, beneath the surface
above the surface of the lake
the dead and deeds of settlement
drift between biplane and wreck?

A marshy lake. Like sugar cane
pours slowly into the moon
soon to be boiled away
by a southering noon;
only in autumn, when water clears
and vapours take to hills untrod,
do pendulant grapes slake
the gentler gods.

III
Behind the promontory.
A small lake the larger
once tenanted; its stone-memory,
mapped fields of lavender.

Crushing the hills in throes,
collapsing humus
of fire-pits unearths
its sandalled Titan-toes.

IV
How warm the boards are! Almost steaming hot
in the foam and light that meet in the place.
Slowly take off the straw bonnet
and place it slowly over your face.

Below the boards stretch like a drum.
Water tingles in the trap.
Sound drowned in float-weed geranium.
Yet, hear the boards snap.

Sleep, fisherman. It is three exactly.
This is Christ's death to a second.
The sun smites the lake abstractedly,
halves the reckoning.

V
Neither a moon nor a path. The eye stares
loosely in a high jungle of stars.

Deeper and yet see a stone parapet
seeming bright with phosphorescent.

And brushing against breasts of the hill,
hand alights on a grape-spill.

Sky able to remain intact!
Able to endure its climax!

And its horror - noon of midnight -
able to endure its ultimate?

VI
Copper-cut and grey
etch each other,
engraven dusk shivers,
the wide clouds smother.
Unmoving, stipples
a motley shambles,
rising the ripples hold
storm's incisive cold.

VII
rising ripples cut the wind
dusk shivers behind
the night-moon none may see
cover your face slowly
girl is dead none may see
the body hidden perished
but shallows ferried
being no depths but time
small lake hot marsh-mud
how very hot the board
over the face everywhere
ecstasy and terror
twin-breasted grape-spill Naiad
sun smites bitsy costume
the dreadful Titan-toes
ovoidal grapes on the northern
jungle of stars deluding night-sky
able to endure its reckoning
the moon unrisen that none may see
this is Christ's death to a second -